Pest megye múltjából 1. (Budapest, 1965)
3. Wellmann Imre: Pest megye parasztsága és az úrbérrendezés
a jobbágy szolgáltatásait semmiféle urbárium nem szabályozta. Pest megyében az úrbérrendezés idején éppen az volt a legritkább eset, amikor a földesúr járandóságait írott urbárium rögzítette. Arra még gyakran emlékezett a falu népe, hogy a század elején, a megtelepedés idején volt urbárium a kezük között; ennek helyére azonban, ha meg is tudták őrizni, a század közepe táján a legtöbb esetben egyszerű szokás (usus) lépett. Földesúr és jobbágy viszonyát a hatvanas években már leggyakrabban a puszta szokás szabályozta, ami valójában annyit jelentett, hogy a földesúri önkénynek semmiféle írásbeli rögzítés nem szabott határt. Kedvezőbb helyzetben voltak azok a — javarészt külföldről jött — telepesek, akik szerződés alapján ülték meg falujukat. 18 De a kormány törvény útján tett erőfeszítései nem csupán azért kecsegtettek kevés sikerrel, mert szándékainak megfelelő urbáriumra vajmi kevés helyen támaszkodhatott volna. Még ha készült is újonnan urbárium — mint ahogy a hatvanas években néhány Pest megyei földesúr adott ki ilyet, szabályszerű úton: úriszóken, a vármegye közbejöttével —, hol volt a norma, melyhez a jobbágy terheket igazítsák? Az 1514-i törvényből kellett-e kiindulni, vagy azokból a parasztra nézve rendkívül terhes urbáriumokból, melyekre Huszty hivatkozott ? S ha ilyen urbárium volt, vagy újonnan készült is, ki szavatolt érte, hogy a földesúr nem cseréli-e fel rá nézve kedvezőbbel, vagy egyáltalán szükségét érzi-e, hogy a meglevő urbáriumhoz tartsa magát ? És — ami különösen a bécsi kormánynak okozott fejtörést — ha a különböző földesurak a legkülönbözőbb alapból kiindulva egymástól eltérően szabják meg a jobbágy kötelezettségeit, nemcsak az adózás egységes és megnyugtató alapja hiányzik: a parasztságnak örökös oka lesz a nyugtalanságra. A rohamos majorsági terjeszkedés nyomában kirobbanó, 1765—1766 folyamán már-már a feudális rend épségben maradását fenyegető dunántúli parasztmozgalmak elég intő példát szolgáltattak arra, hogy a parasztnép elnyomásának s nyugtalanságának csak egységes és kötelező erejű szabályozással lehet elejét venni. Mint ismeretes, a korábbi eredménytelen kísérletek után Mária Terézia a rendeknek az 1764—1765-i országgyűlésen tanúsított merev ellenállásából vonta le azt a végső tanulságot, hogy törvényes úton, az önző, anyagilag érdekelt nemesség közreműködésével nem valósíthatja meg az adóalap biztosítását célzó törekvéseit. Úgy döntött tehát, hogy az alkotmányt félretéve, rendeleti úton vet gátat a mind szélesebben áradó földesúri kisajátításnak és kizsákmányolásnak, s szándékát a megyék, a nemesség ellenállásával szemben is keresztül viszi. Az uralkodó osztály közbeékelődő válaszfalán már sikerült valamelyes rést ütni, midőn a nyugati megyék legjobban sanyargatott jobbágynépe az uralkodóhoz fordult sérelmeivel: a létrejött közvetlen kapcsolatból kiindulva, a királynő keresztülvitte, hogy a paraszti panaszok a hagyományos nemesi igazságszolgáltatás útján történő „elintézés" helyett a közigazgatás lépcsőfokain keresztül az ő színéig jussanak, s ezzel az úrbér dolgát az egyes földesurak belső ügyének szűk és megközelíthetetlen köréből az államügyek széles, nyilvános szférájába emelte. Hátra volt még azonban a döntő lépés: a jobbágy földesúri terheinek egységes alapokon nyugvó, kötelező erejű szabályozása. Elsőnek a királynő azokat a törvénybe ütköző földesúri visszaéléseket kívánta megnyirbálni, melyek a nyugatdunántúli jobbágyságnak legtöbb panaszra adtak okot. Az 1766 nyarán kibocsátott „Prohibita generalia per regnum publicanda" elsősorban az olyan jogtalan földesúri és gazdatiszti követeléseket tiltották el, melyek a parasztnépre nézve pénzügyi megterhelést 160
