Héjjas Pál: A Bogár betyárbanda története - Pest Megyei Levéltári Füzetek 19. (Budapest, 1990)

Közállapotok, rögtönbíráskodás

Közállapotok, rögtönbíráskodás Az 1860-as évek elején az ország közbiztonsága nagyon rossz volt. A helyzet hasonlított a szabadságharc leverését követő évekhez. Az 1850-es évek elején a betyárok egy része bujdosó honvédekből állt, s ez némi osztrákellenes jelleget is adott az akkori ténykedésüknek. Egy évtizeddel később azonban más a helyzet. A súlyos belpolitikai válság következtében elszaporodtak a bűnesetek, a megyék nem tudtak hatékony intézkedéseket hozni a közbiztonság fenntartására. A politikai és gazdasági viszonyok kedveztek a bűnözésnek. A tanyarendszer kialakulásával nagy értékek halmozódtak fel a városoktól, falvaktól távol, s ez bűnre csábította a nehéz sorban élő, elszegényedett embereket. Közülük néhányan előbb csak kisebb lopásokat követtek el, majd egyre súlyosabbakat, végül megélhetési forrássá vált a betyárkodás, a fegyveres kézzel való „kérés". Ha valaki pedig eljutott egyszer idáig, annak csak hosszú börtönbüntetést vállalva lehetett volna visszatérnie a bűn útjáról. Ezt pedig nem tették meg, ezért legtöbbször fegyver által, vagy bakó kezétől végezték be életüket. Volt idő, mikor tetteiket a falusi osztályharc közé sorolták, mert legtöbbször a kocsmároshoz, gazdatiszthez, boltoshoz törtek be. Ennek sok köze az osztályharchoz nem volt, sokkal inkább arról volt szó, hogy a gazdagabb embernél • több zsákmányra lehetett számítani. Ha a szükség úgy hozta, vagy nem volt a közelben jobb célpont, akkor a szegénysorsú parasztokat rabolták ki. Az Alföld tanyáin élők teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. A vármegye pandúrjai létszámuk, felszerelésük miatt sem voltak abban a helyzetben, hogy hathatós védelmet nyújtsanak a szétszórt tanyákon élőknek, vagy az állatokkal tavasztól őszig a szabadban lévő pásztoroknak. Csekély jövedelmükért pedig ugyancsak ódzkodtak kockára tenni az életüket olyanokkal szemben, akik tudhatták, hogy elfogásuk esetén nem számíthatnak kegyelemre. A megyék az elharapódzó bűnözés visszaszorítására több intézkedést hoztak, s leghatékonyabbnak mind közül a rögtönbíráskodás, a statárium bevezetése bizonyult. Pest megye

1 1861. december 25-én kapta meg a rögtönbíráskodás jogát Magyarország helytartójától, gróf Pálffy Mórictól. A „Hirdetvény"-ben olvashatjuk, hogy azért kényszerültek erre a lépésre, mert a megyében megszaporodtak azok a személyek, akik „bűnös szenvedélyük sugallatára hallgatva, s a könnyű szerrel nyerendő vagyon utáni szomjuknak áldozva" a békés polgáro1 Hivatalos nevén: Pest-Pilis-Solt törvényesen egyesült vármegye