Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Zsoldos Attila: Pest megye az Árpád-korban
PEST MEGYE AZ ÁRPÁD-KORBAN 57 társult. Mivel a nemességet jogai elhatárolták a „nemtelenek”-nek (ignobiles) számító közszabadoktól, a társadalmi csoport megjelenésével a libertas minden szabad személyt átfogó jogi egysége megszűnt. Hasonló fejlemény következett be a szolgák társadalmában is. Kialakultak körükben ugyanis azok a csoportok, melyeknek tagjai a teljes alávetettségben élőkhöz képest kedvezőbb helyzetben voltak. A kor forrásai ezeket is „szabadokénak mondják, jóllehet szabadságuk csupán viszonylagos, meghatározott szolgálatok ellátásának feltételéhez kötött szabadság volt. Az ilyen kötött szabadságnak több változata alakult ki, s a közszabadok feltétel nélküb, minden kötöttségtől mentes szabadságát ezekkel szemben álbtva „arany” vagy „teljes szabadság” {aurea, plena libertas) néven különböztették meg. Az ily módon kialakult jogállások (,status) rendszere a 12. század folyamán teljesedett ki, hogy aztán a 13. század dinamikus társadalmi átalakulásai ismét újabb színekkel gazdagítsák az összképet. Az Arpád-kor utolsó évszázadának elején újonnan tűnik fel a királyi szerviensek {servientes regis) csoportja. E névvel eredetileg azokat illették, akiket az uralkodó a maga szolganépei közül felszabadítva közszabadsággal és kisebb birtokkal adományozott meg. A kiváltságolás ezen fajtájának a jómódú, birtokos közszabadok társadalmi helyzete volt a mintája, s ezen az alapon a két réteg csakhamar összeolvadt. A királyi szerviensek közé számította még a királyi udvar az előkelő nemesi rokonságok elszegényedett tagjait is. Részben legalábbis ez állhatott a hátterében annak, hogy a királyi szerviensek már a tatáijárás előtt igényt tartottak az Arpád-kor hagyományos nemességét megillető jogok teljességére, s a királyi kancellária szó- használatában megszülető serviens regis kifejezést mellőzve, szűkebb pátriájuk, megyéjük nobilisainak mondták magukat. A megye felbukkanása ebben az összefüggésben nagyon is érthető, hiszen a királyi szervienseket valóban szoros szálak fűzték a megyéhez, még ha ezek némelyikét, mint például a megyésispán rájuk is kiterjedő joghatóságát, igyekeztek is elszakítani, mégpedig, az 1222. évi Aranybulla rendelkezéseinek tanúsága szerint, sikerrel. A királyi szervienseket a megye intézményéhez fűző szálak ennek ellenére feszesek maradtak: egy-egy rokonság örökölt birtokai ritkán lépték át a megyehatárokat, s ha a királyi szerviensek — a „királynak szolgálókéként, mint arra latin nyelvű elnevezésük utal — szolgálatot vállalva a királynál olykor kisebb jelentőségű tisztségekhez is jutottak, mégis általánosabb, hogy csupán megyéjük „közélet”-ében, a helyi ügyek intézésében vettek részt. A tipikus nobilis és serviens regis közötti különbség, némi leegyszerűsítés árán, abban jelölhető meg, hogy míg a nemes tevékenységi területe — birtokai, illetve ténylegesen viselt vagy csupán elvileg viselhető tisztségei révén — az egész országra kiterjedt, a királyi szerviens világa viszont a megye volt, életének kereteit ez az intézmény szabta meg. Ez a különbség a régi nemességnek az előkelők soraiban tartósan megkapaszkodni képes rokonságai és a királyi szerviensek között azt követően is megmaradt, hogy 1267-ben a királyi hatalom immár kész volt engedni a királyi szerviensek évtizedek óta hangoztatott követelésének, s elismerte a királyi szerviensek jogállásának nemesi voltát. A 13. század utolsó harmadára ily módon eltűnt a „nemes” kifejezés egykori arisztokratikus csengése, s a nemesség jogi fogalma magába ölelte a birtokos társadalom jelentős többségét, az egyetlen falu határának is csupán egy töredékével rendelkező kisbirtokostól a várakat és uradalmakat bíró, nagyhatalmú oligarchákig. A birtokos közszabadok útja tehát az Arpád-kor végén kialakuló új nemességbe vezetett. Másként alakult a vagyontalan közszabadok sorsa. Számukra a megélhetés jószerével egyetlen forrását az jelentette, ha más földjének megművelésére vállalkoztak. Szabad parasztként önálló gazdaságuk s nem személyük adózott a föld urának. Csoportjuk a túlnyomó többségében szolgai jogállású földművelő népességen belül egyfajta elitet alkotott, mely egészen a tatárjárásig viszonylag kis számban élt akár a királyi, akár a világi magánbirtokon. A tatárjárást követően felgyorsuló gazdasági és társadalmi változások következtében a világi magánbirtokokon megindult az eltérő jogállású és különböző szolgáltatásokkal terhelt paraszti népesség egységesülése. A század végére a szabad parasztok és a felszabadított szolgák csoportjainak egybeolvadásával kiformálódott a személyes szabadsággal és ennek következtében költözési joggal rendelkező jobbágyparaszt típusa, mely mellett mindinkább háttérbe szorult a földesúr tulajdonosi hatalma alá vetett szolgák gazdasági jelentősége. A királyi és egyházi birtokokon élő népek ugyanakkor változatlanul szolgai jogállásúak maradtak.200 200 Az Árpád-kori társadalom fejlődésének modern alapvetését 1. BOLLA 1983.
