Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Szakály Ferenc†: A hódolt megye története
A HÓDOLT MEGYE TÖRTÉNETE 517 viszonyainak ellenőrzöttsége is.1102 A földesúri érdekképviselet eme, egyre kiterjedtebb szervezete — akárcsak a nemesi vármegyéé — két tagozatból: Hódoltságon kívüliből és belüliből állott. Az utóbbin kezdve: a jelek szerint lényegében véve minden pest-pilis-solti településen volt olyan „bizalmi” személy (szabados, azaz libertinus) — ott, ahol több birtokos volt, esetleg több is —, aki(k) a földesúr füleként és szemeként működött (működtek), mély bepillantást nyújtva a földesúmak a település belviszonyaiba. A Magyar Kamara 1628-ban e szavakkal figyelmeztette a nagymarosiakat arra, hogy módja van képet alkotni tényleges halzsákmányukról: „Ügy viseljétek magatokat, hogy valahogy az privilégiumotokat és szabadságtokat meg ne szüntesse, mert leszen olyan emberünk, azki szorgalmatosán reátok fog vigyázni, hogy igazán tudhassuk minő számú halat fogtatok.”1103 Jelen ismereteink szerint a szabadosok nem álltak szerződéses kapcsolatban a földesúrral, önkéntesen vállalt feladataikat könnyítések és kiváltságok reményében, valószínűleg ingyen végezték. Nyilván elsősorban ebben különböztek azoktól a helyszínen élő ispánoktól, akiket a földesúr vagy kinti tiszttartója meghatározott feltételekkel bízott meg egy-egy falu vagy puszta felügyeletével. Fentebb azt hangsúlyoztuk, hogy a szervezet mennyire hasznára vált a kinti földesúmak, az alábbi példa azt mutatja, hogy a földesúri megbízott nem mindig és nem szükségszerűen került szembe a gondjaira bízott közösséggel. Még abban az időszakban, 1615-ben történt, amikor Vác magyar végvár volt, hogy a Kamara „szigetségi” ispánja, Vörösmarti Mátyás deák úgy akart segíteni a halszűkébe került nagymarosiakon, hogy egy kétes frissességű sózott vizát vásárolt, amely már nem volt ehető állapotban, s ráadásul még jóval nagyobbnak is állította azt, mint amennyit valójában nyomott. „Te rossz ember, Mátyás deák — korholták a kamarai tanácsosok, akik ezáltal kedvenc böjti csemegéjüktől estek el —, nem hittük volna az te vénségedhez, hogy neked kárvallásodra és nekünk gyalázatunkra ilyen dögöt hozz fel.”1104 Nyilvánvalóan nem egyedül Vörösmarti követett el apróbb-nagyobb csalásokat a jobbágyok érdekében, ám a földesúri megbízottak még sem erről, hanem sokkal inkább arról voltak „híresek”, hogy gátlástalanul és kíméletlenül fosztogatják a gondjaikra bízott közösségeket. Kivált a „kinti tagozat” tagjai: az egy-egy földesúr összes környékbeli fekvőségének kezelésével megbízott ispánok és tiszttartók, valamint az általuk kiküldött alkalmi megbízottak, rendszerint végvári katonák. Míg ugyanis a helyszínen működőknek, ha ott akartak maradni, tekintettel kellett lenniük az őket körülvevő közösség érdekeire is, addig az utóbbiakat — rendszerint egyben ismert „hódoltságjáró” végvári katonákat — ilyesféle meggondolások nem korlátozták. Miközben persze eleget tettek a földesúrral szemben vállalt kötelezettségüknek, többnyire a saját zsebükre (is) dolgoztak; egyesek meg egyenest afféle „második földesúr”-nak tekintették magukat. Erre különösen a birtokaitól távol lakó, gyenge érdekérvényesítési kondíciókkal rendelkező tulajdonos (kiskorú örökös, özvegy) mellett nyílott tág lehetőségük.1105 Az előző fejezetben csupán azokat a kötelezettségeket vettük számba, amelyeket a magyar vagy a török kormányzat mintegy jogos adónak fogadott el. Ezzel azonban még közel sem jutottunk el a pest-pilis-solti jobbágyság tényleges megterheltségi szintjéhez, hiszen ismernünk kell(ene) azokat az összegeket is, amelyeket az egyes települések a fel-alá járó törökök és a Hódoltságban portyázó magyarok élelmezésére és itatására, illetve — mielőbbi távozásukat elősegítendő, illetve jóindulatukat megnyerendő — ugyanezeknek „tisztes” megajándékozására vagy egyszerűen lepénzelésére fordítottak. A kor forrásai — kivált természetesen a misszilisek — telve vannak ilyen jellegű panaszokkal, s időről időre a vármegye is kénytelen volt nagyobb szabású felmérést végezni ezek tárgyában.1106 A szórványadatokkal azonban — legyenek is bármily tömegesek és szemléletesek (sokszor egyenest elborzasztóak) — nem sokra megyünk, hiszen ezek esetlegesen növelték meg a két úrnak alávetett népesség terheit. Ezért illusztrációinkat azon nagy mezővárosok anyagából merítettük, amelyek részben rendszeresen könyvelték ilyen természetű kiadásaikat, részben pedig kedvelt célpontjai lévén mindenféle fegyverviselőknek, ebbéli kiadásaik meglehetősen állandónak tűnnek. (Éppen ezért a kecskeméti jegyzőkönyv még a „tizenötéves 1102 Erről SZAKÁIY 1997, 130. skk. 1103 JAKUS 1991, 8. 1104 JAKUS 1991, 20. 1105 Vó. SZAKÁLY 1981, 298-300. 1106 SZAKÁLY 1969c, 690-708., BOROSY 1983-1986, П. 1682. sz. (1674. augusztus 27.) és 1694-1695. sz-ok (1674. szeptember 18-19.; a hatalmaskodó katonák névsora).
