Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Szakály Ferenc†: A hódolt megye története
úgy találták, hogy abból 19 forintot vetettek ki rájuk, nem számítva a Budára és a gondviselőhöz tett „aprólék” utakat és a vásárolt ajándékokat.873 Voltak persze olyanok is, akik nemcsak éltek, hanem visszaéltek szoros korlátok közé szorított hatalmukkal: vagy személyes ellenségeikkel való leszámolásra, vagy anyagi haszon- szerzésre használták fel pozícióikat. Sőt akadt köztük olyan is, aki összefogott azokkal, akiket üldöznie kellett volna. (1666-ban az alispán azért idézte be Pajtás András paraszthadnagyot, mert egy szentlőrinckátai jobbágy lovát elvette, s más hatalmaskodásokat is elkövetett. A Csáky Pál lévai főkapitány által 1678-ban kibocsátott pátens a proskribált végvári katonák és kolduló rabok mellett Tóth Pál gödöllői paraszthadnagyot is megnevezte.874) Többségük azonban — akárcsak a falusi és mezővárosi tisztségviselők java része — a felelősségtudat áldozata volt; tudta, hogy veszélyes és hálátlan feladatot vesz magára, de jó lélekkel nem tudott kitérni a közösséggel szembeni kötelezettségérzet elől.875 Nyilván az sem véletlen, hogy a parasztvármegyén belüli viszályok többsége az egyes helységekre (hadnagyságokra) kivetett részesedés körül támadt. 1669-ben Ceglédet alkalmankénti 24-24 Ft-os bírsággal kellett fenyegetni, mert — az univerzitás utasítása dacára — nem fizet a paraszttiszteknek. Ugyanaz évben a nemesi vármegye a hadnagyság alá tartozókra hárította annak a 6 ökörnek a megtérítését, amelyet Úri Mihály hadnagytól Farnady Pál tatai katona elvett.876 1674-ben a györki hadnagy amiatt panaszkodott, hogy a kapitány ugyanakkora adót (dikát) vetett ki az ő hat, mint a veresegyházi hadnagy tizenkét falujára. (Mivel az utóbbi viszont a prédáló csapatoknak kitett helyen fekszik, meg kell számolni a gazdákat — határozzák.877) Ácsa és Csővár, valamint a hadnagyság-alja többi faluja között azért került sor 1672-ben szakításra, mert az utóbbiak mindössze 50 tallért akartak átvállalni az előbbiek 500 talléros kárából.878 Ha lehántjuk róla azt az aurát, ami a Hódoltságba behatoló végváriakkal vívott egyenlőtlen küzdelem és a török jelenléte működésük köré vont — a 17. századi pesti és solti parasztvármegye látszatra tulajdonképpen már ekkor sem volt több mint a 18. században: a vármegyének a járási szolgabíró és a közösségek közé iktatott segédszervezete. Legott jobban értékeljük majd a parasztvármegye és a két „vármegye” — önellentmondásokkal terhes — együttműködése által elért eredményeket, ha még egyszer tüzetesen szemügyre vesszük azokat a körülményeket is, amelyek közt azokat kivívták. A török jelenléte elengedhetetlenné tette egy olyan védelmi szervezet folyamatos fenntartását, amelynek működésére nemcsak a maradék országnak, hanem az egész birodalomnak sem volt elegendő pénze. Ez automatikusan arra kényszerítette a végvári stb. katonaságot, hogy kimaradozó zsoldját a parasztság — kivált a megszállt területek parasztságának — fosztogatásával próbálják kipótolni. Ezt tehették legális formában — földesúri megbízottként — és egyszerű hatalmaskodásként; a legeredményesebbek azok voltak, akik e két forma előnyeit hatékonyan egyesíteni tudták. A katonai hatalmaskodások elhárításában a parasztság és a földesurak — következésképp a nemesi vármegye — között teljes érdekazonosság állott fel, amit azonban a gyakorlatban számos más szempont erőteljesen befolyásolt. Ha a földesúr szilárd ellenőrzést akart gyakorolni jobbágyai felett, óhatatlanul rászorult a végvári katonák szolgálataira, s nem volt hatalma érvényesítésére más eszköze a nemesi univerzitásnak sem. Ez utóbbi ellenlépéseit továbbá még az is paralizálta, hogy azok a végvári tisztek, akiknek az alárendeltjeivel oly súlyos elszámolnivalójuk lett volna, ugyanazon társadalmi körből, sőt a rokonságból kerültek ki. Következésképp ugyanazon bene possessionatus nemesség egyik fele a parasztság — saját adóalapja —, másik fele a parasztnyúzók védelmében volt érdekelt. S hogy teljes legyen a zavar: a végvári tiszt magánföldesúrként nyilván úgyszintén rendezett viszonyokat szeretett volna, miközben hivatalában azokat kellett védelmeznie, akik alkalmasint személyesen neki is kárt okoztak. (Más kérdés, hogy ők könnyebben szerezhettek elégtételt, mint nem katona társaik.) A birtokos nemesség tökéletesen tisztában volt a kialakult helyzet fonákságával, A HÓDOLT MEGYE TÖRTÉNETE 479 873 HORVÁTH 1981, 130. (264. sz.). 874 BOROSY 1983-1986, П. 1050. és 1927. sz-ok. (A paraszttiszt neve félreértésből kerülhetett a pátensbe, hiszen ezzel egyidejűleg egy balul sikerült tolvajüldözésről számolt be Esterházy Pálnak, 1. SZAKALY 1969a, 79.) 875 Az e kötetben is bemutatott Kamarás Ambrusról például aligha feltehető, hogy haszonszerzés reményében vállalt szolgálatot, hiszen azt csakis gazdaságának kárával láthatta, s egyszersmind támadhatóvá tette a térés pusztákon szerteszét legelő marháit is. 876 BOROSY 1983-1986, II. 1380. és 1368. sz-ok. 877 BOROSY 1983-1986, II. 1690. sz. 878 HORVÁTH 1981, 129-130. (262. sz.).
