Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Szakály Ferenc†: A hódolt megye története
is [...] láb alá tapodván, ugyannyira, hogy immár inkább függene az parasztság az parasztvármegye csonka-bonka törvényétül és igazságtól, mint nemes vármegyénktől.”846 Ez a passzus leginkább úgy hozható összhangba a fentebb jelzett adathiánnyal, hogy a 17. század első felében Szécsényben és Füleken székelő nemesi vármegye kevés érdeklődést tanúsított a paraszti önvédelmi szervezetek iránt, jóllehet, aligha jogosan, magának tulajdonította a szervezet felállításának érdemét. Esetleg azért, mert azok engedélyezését magyar részről a nádor feladatának tekintette.847 Ezt a — egyelőre persze csak feltételezett — közömbösséget a parasztság azzal „viszonozta”, hogy nem vette igénybe a vármegye kétes támogatását. Ebből a szempontból érdekes tanulságok vonhatók le abból a kommentárból, amit a körösi jegyző Murtezá budai pasa 1629-i pátenséhez fűzött. Míg a pátens csak az esetben engedélyezi a magyar és török malefaktorok megölését, ha ellenállásukat másként nem lehet legyűrni, a tanács általános érvényű felhatalmazványként értelmezte a rajtuk hatalmaskodók megölésére: „A pasa levele, amelyet adott az 3-rom városnak az tolvajok kergetése felől, hogy valamelyeknek jószágunkat és marhánkat kezűkben éljük, szabadon agyonverjük”.848 Vagyis: mindenkit, akit tolvajláson kaptak. E rövidke mondatból kiderül, hogy a vármegyének kevés beleszólása volt a dologba. 3. Továbbra is csak a „bekebelezésbe utáni adatokból kísérletezhetünk az 1649 előtti parasztvármegye felépítésének és egyéb fórumainak rekonstruálásával. Ezek tükrében a szervezet zavarba ejtően kiépültnek, működése pedig olajozottnak tűnik. Az első név szerint ismert Pest megyei parasztkapitány, rákoscsabai Úri Mihály — egy bíróság élén — 1654 legelején éppen a tórái hadnagyot marasztalta el egy aszódi paraszttal szemben elkövetett hatalmaskodásért. Könyvünk megjelenése óta ismertté vált egy —jóval az ítélet után (1654. november 14.) felvett — tanúvallatási jegyzőkönyv, amelyből kiderül, hogy az ügy már forgott az aszódi és bagi bíró előtt; ez utóbbi segédkezet nyújtott a hadnagy letartóztatásához és túrái paraszthoz való szállításához. (Mivel az aszódiak nem vállaltak kezességet érte.)849 A meglehetősen nehezen követhető eseménymenetből annyi mindenesetre kiderül, hogy a paraszthadnagy a korábbi évtizedekben középfokú ítélőszékként a helyi és a vármegyei szint közé ékelődött; a kapitány pedig hadnagyságai feljebbviteli fórumaként viselkedett. Ehhez nem kérte a kinti vármegye asszisztenciáját, ám 1654-ben már szükségesnek ítélte döntéséről értesíteni az alispánt, mert az, úgymond, az „uraságtok hatalmán” alapult. A tanúvallatási jegyzőkönyvből — sok más érdekes részleten túl — az is kitetszik, hogy a falusi magisztrátusokat mint bíróságokat a fóldesúrra vagy az alispánra hivatkozással nem lehetett megfélemlíteni. Olyan természetességgel fordultak a területileg illetékes paraszthadnagyhoz, hogy azt gondoljuk: az előző évtizedekben is ez volt az igazságszolgáltatás bevett útja. Vagyis: ha nem is olyan mértékben, miként azt az e tárgyban kiküldött füleld bizottság 1649-ben állította, a parasztság részben valóban inkább „az parasztvármegye csonka-bonka törvényétül és igazságától, mint nemes vármegyénktől” függött. A pesti és solti parasztvármegyék az 1653. évi vármegyei instrukció kibocsátása után sem mondtak le korábbi cselekvőképességük egészéről. Egyfelől: a pesti parasztvármegye 1657-ben saját nevében egyezett meg a budai pasával (!) a magyar és török foglyok szállításának szabályozásáról. (Amit a nemesi vármegye szinte azonnal hatályon kívül helyezett.850) Másfelől, amikor a kinti univerzitás nem tudta megvédelmezni a fegyverviselő parasztságot a budai pasa leszerelési parancsaival szemben, 1663. április 2-án egyes Duna-melléki falvak népe, úgy tűnik, saját iniciatívájából a Kunszentmiklós melletti Feketehalomnál afféle nép- gyűlés keretében állította helyre az előző háborús években a helyi török apparátus által A HÓDOLT MEGYE TÖRTÉNETE 473 846 A több helyütt citált forráshelyet ezúttal Soós Imre olvasatában (SOÓS 1974, 24-25.) adjuk. 847 Úgy tűnik, az 1660-as évek közepéig a nádort tekintette az ilyen ügyekben illetékesnek (BOROSY1983-1986, I. 362., 585., 623., 797., 805., 974. és 1013. sz-ok), 1665-ben azonban a vármegye már nehezményezte, hogy Wesselényi nádor-főispán külön engedélyt bocsátott ki a kecskemétiek számára (SZAKALY 1969a, 50.). Innentől fogva a vármegye feljogosítva érezte magát minden rendelkezésre, s csak szorult helyzetben fordult a magyar felsőbbséghez és a katonai parancsnokokhoz. 848 HORNYIK 1860-1866, П. 346. (66. sz.). 849 Az esetre magunk is felfigyeltünk (SZAKALY 1969a, 31.), ám jelentősége csak a vonatkozó iratok kivonatos kiadása (HORVÁTH 1981, 80-81., 137. sz. és HORVÁTH 1995b, 198-199.) után vált világossá. 860 A vármegye 1657. július 7-i közgyűléséből bocsátotta ki az erről rendelkező testimoniálist (BOROSY 1983-1986, I. 352. sz.). Ezzel, továbbá a fokozódó katonai kihágásokkal lehet összefüggésben (BOROSY 1983-1986, I. 362. sz., 1657. augusztus 1.), hogy a vármegye 1657. november 15-én újabb instrukció kidolgozását határozta el (BOROSY 1983-1986,1. 389. sz.).
