Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Szakály Ferenc†: A hódolt megye története
A HÓDOLT MEGYE TÖRTÉNETE 469 Ezeket a tisztségeket eredetileg nem azért hozták létre, hogy polgárok rendelkezésére álljanak, illetve korlátozásokkal, ellenőrzésekkel és bírságokkal megakadályozzák egyesek jogtalan előnyökhöz jutását. Ennek ellenére bennük rejlett a szakigazgatás felé való elmozdulás lehetősége is. Hogy ez miként kezdődhetett, azt a debreceni borbírák — benyomásaink szerint: általánosítható — példája szemlélteti. A borbírák közül ketten csupán a városházi kocsma gazdálkodását felügyelték, s arra ügyeltek, hogy a közösség bormérési kiváltságait ne érje sérelem (városházi borbírák), miközben az utcaszeri borbírák (szintén két szenátor) a járásokban cirkálva igyekeztek feltárni a kihágásokat. A fő figyelem azonban változatlanul a — nagy tekintélynek örvendő, utóbb gyakran szenátorrá választott — városházi csaplár(os)ra irányult. Vagyis: „szakfelügyeletek” létrehozásának célja a városgazdálkodás hatékonyabbá tétele volt. A szakfelügyelők ugyan nyilván vezettek saját feljegyzéseket, működésük eredménye azonban a mezőváros központi számadáskönyveiben jelenik meg, s ilyenként valamennyien hierarchikusan kapcsolatba kerültek a számadásokért felelős másodbíróval (számadóbíró). Mindebben jól kifejezésre jut a magisztrátus azon törekvése, hogy a lehető mértékben függetlenítse magát — a kiadásainak egyébként túlnyomó részét — fedező „személyi vagyon- és jövedelemadó”-tól, amit akár a közösség tagjai iránti szolidaritásának jeleként is felfoghatunk. Ez természetesen csak azokra a termelő-ágaikra vonatkozik, aunelyek számottevő jövedelmet hoztak a városnak, s amelyeknek kezelésére a magisztrátus alkalmazottakat szegőd- tetett. (Akik messze álltak attól a társadalmi szinttől, amelyen a három fentebb említett „előkelő” tisztségviselők elhelyezkedtek.) Nagykőrös 1661. évi számadáskönyve828 szerint ilyen volt a fejő- és meddőjuhászat, egy bojtárral. (Érdekes módon városi gulyának nincsen nyoma.) S ilyen volt — hihetőleg kiemelkedően magas bevétellel — a városi kocsma, amelynek vezetőjéről már szóltunk. Árusított a közösség égetett bort, juhbőrt és gyapjút is. Nagyságrendjében azonban mindez eltörpült attól, amit leginkább a „készletgazdálkodás” kifejezéssel adhatnánk vissza (s amihez természetesen a juhászat is hozzájárult). Miközben Nagykőrös — és vélhetőleg valamennyi település, amely saját tizedét meg tudta vásárolni — sokkal szigorúbban behajtatta a dézsmát az őszi és tavaszi búza-, rozs-, árpa-, zab-, köles-, bortermésből és juhtenyésztésből, mint bárminő tizedszedő földesúr vagy idegen bérlő, hatalmas mennyiségeket vásárolt részben saját tagjaitól, részben ide érkezett vidékiektől, akiket szükség esetén lakóhelyükön is felkerestetett.829 (Szénából inkább eladóként, mint felvásárlóként találkozunk a magisztrátussal.830) Ennek — az első pillantásra érthetetlennek tűnő — jelenségnek az okai meglehetősen kézenfekvőek. Egyrészt: minden fegyverviselő afféle betérő vendégfogadónak tekintette az útjába eső hódoltsági helységeket, kivált a „három város”-t, ahol ingyen annyi abrakot, élelmiszert és bort fogyasztott, amennyit csak tudott. Másrészt: a magisztrátus vállalta tagjainak és egyes alkalmazottainak élelmezését (a városi konyhán a kért férfi „főző” dolgozott szakácsasszony keze alá), akik úgyszintén nemigen fogták vissza magukat, s feltételezhetően gyakorta láttak vendégeket is a városgazdaság számlájára. (Az ún. sajtos szegődtetését az tette kifizetődővé, hogy több szegődményben szerepelt sajt, amit gyakran követeltek és szívesen fogadtak ajándékba a török, illetve a magyar hatóságok és urak is.) A fentiek ellenére sem állíthatjuk, hogy a Pest-Pilis-Solt megyei mezővárosok magisztrátusa a lakosság megadóztatását elhanyagolta volna. Miután Kecskemét 1671. évi „vadszám” szerinti adókivetésének szabályzata már egy százada ismert,831 ezúttal Ráckevi 1658. évi szabályzatával832 illusztráljuk, milyen mélyen kotorászott a tanács a cívisek bugyellárisában: „Constitutiones seu statuta oppidi Raczkeviensis pro solutione censuum 1. Varas földjén járó barmoktul vadszám: den. 12. 2. Bérlet pusztán járó barmoktul vadszám den. 8. 3. Szigetkertnek és szőlőnek, mely terem, vadszámja az városhoz tartozandó föld határán: den. 12, vidéken pedig az is den. 8. 4. Álló és kereskedő pénznek vadszámja: den. 12. 5. Az ezüstmarhának vadszáma den. 12. 6. Negyed- és ötödfu tehén és tinó: 1 vadszám. 7. Nagy tavalyi tinó, akár nőstén, akár hem legyen, 2 vadszám. 8. Három harmadfu marha baromféle 2 vadszám. 9. Hat juh 1 vadszám. 10. Két ló 3 vadszám. 11. Békességes üdőben: 828 SZILÁDY-SZILÁGYI 1863,1. 281-303. (CLV sz.). 829 BÚZA 1985, 1-58. (vö. a térképpel). 830 BÚZA 1980, 237-248. 831 HORNYIK 1860-1866, П. 190-192. 832 OSZKK Föl. Lat. 4503.
