Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Szakály Ferenc†: A hódolt megye története
470 SZAKALY FERENC 10 forint 1 vadszám. 12. háborúságos üdőben 6 forint 1 vadszám. 13. Kertet és szőlőt azki mennyin vett, hite után beadván, adjon vadszámot tőle, ez megálljon. 14. Azki pedig maga épített kertet, szőlőt, akár malmot és akármi névéi nevezendő jószágot, és ha östül maradott is, jó lelkiismerettel azmire az ember felel, hogy el nem adná különben, abban kell bevenni. 15. Azkik ketten egy kenyéren vadnak, azonban külön költségbéb keresetek vagyon, ki-ki az ő külön való maga keresményébül adjon vadszámot. 16. Azmely asszonynak más urátul gyermeki nem maradván, pénze maradott s uránál vagyon, vadszámot adjon az ma tőle; ha pedig az asszony a pénzét másnak adná ki interesre és nem urának, az asszony adjon vadszámot tőle, és ez, megálljon. (Lucidius: azmely asszonynak pénze lévén, az urátul megtagadja s más embernek interesre kiadja, az asszony tartozzék tőle vadszámot adni, melyet az urának hiti után meg kell vallani.) 17. Azmely asszonynak akár férfinak őstül maradott ezüst- és akármi néven nevezendő jószága volna és csak heverne, hasznát nem vévén, szintén úgy tartozzék vadszámot adni tőle, és ez megálljon. 18. Az mesteremberek értékeik szerint adjanak vadszámot, melyet kinek-kinek hite mutat meg. 19. Ha valakinek kint való adóssága volna, melyet bevárna, vadszámot adjon tőle. 20. Azkinek ezüst marhája vagyon megmérésre, és azmit nyom, attul adjon vadszámot. 21. Minden embernek jószágát kegyelmetesen és igazán, minekutána hiti után megvallotta, forintszámra kell felszámolni, és azki mivel másnak adós, ki kell venni a felszámlált forintokbul (:mivel azki az másé, az nem a mienk:), és azmi megmarad, ki-ki attul adjon vadszámot. 22. Mivel pedig az egyenetlen kösség az tanács akaratján nem mindenkor egyezhet meg, statuitur: az kösség válasszon oly 3 embert, azkiknek hiteltetésén az kösség megmaradjon, az tanács közül. 23. Et ultimo: mind az tanács, s mind az kösség ebben megegyeztenek: választassanak arra is oly 6 emberek, a tanács közül 3, a község közül is 3, hogy ki-ki meghiteltetvén, ha hiti után akármi névéi nevezendő jószágában eltagadna valamit, s feltalálkoznék, utánna akárkinek — akár nemes személy lenne az, és ha ugyan regius consensusos funduson laknék is, akár nemtelen — tehát az az megtalált jószág az varasé legyen és nem azé, azkié azelőtt volt, minden kedvezés nélkül. A revisorok pedig mind az két részrül ollyanok legyenek, azkiknél az titok megállhasson és hittel legyenek az dologhoz kötelesek.” Nagykőrös vezetőinek figyelmét az sem kerülte el, hogy a polgárokat azon a címen is meg lehet adóztatni, ha gyermekük van (agypénz), vagy ha — ennek mintegy ellentéteként — magában éldegél (özvegy asszonyok adaja). Csurrant-csöppent valami a rideg legények és az újonnan betelepültek illetékéből — az előbbiek egyházi adót is fizettek833 —, a házasság- kötésekből (bika- vagy nöszőpénz) és természetesen — nem utolsó sorban — a szabálytalankodáson kapottak bírságából (1661-ben: 109 Ft 55 d. + 2 tall.). (A bírságszedésre úgyszintén feljogosított céhek is befizettek bizonyos hányadot a városi pénztárba.) Az adott körülmények között természetesen az egész városigazgatás meghatározó kérdése fizetési mérleg egyensúlya volt, ami persze nagyon felértékelte a saját kereteken belül folytatott gazdálkodást is. Csak bámulni tudunk, hogy a kényes egyensúly csak nagyritkán, főleg nagy hadjárások idején borult fel. A hódoltsági települések tisztségviselői a rendészet terén feltűnően jó eredményeket értek el; teljesítményük értékét növeli, hogy ezt inkább tekintélyük, semmint erőszak révén érték el. S olyan információs csatornákat építettek ki — elsősorban az utca- hadnagyi és -tizedesi rendszer révén —, amely sokkal kevésbé sértette a „polgári magánszfé- rá”-t, mint azt képzelnénk, illetve amennyire a mai monitoringrendszerek azt teszik. (A dolog szépséghibája, hogy a korban olyan cselekményeket is hivatalból üldözendőnek minősítettek és túlzott mértékben büntettek, amelyeket utóbb a legelemibb emberi jogok közé soroltak.) Végezetül futólag meg kell még emlékeznünk azokról a mezővárosi alkalmazottakról (szolgákról, béresekről, kocsisokról, erdő-, mező- és éjjeli őrökről, kapusokról, esetleg foglárokról) is, akik a maguk szerény módján nagyban hozzájárultak, hogy a településeken — legalábbis éjszaka — nyugalom honolt, s azok, akik azt megtörni igyekeztek, többnyire kézre kerüljenek. (Hóhérnak a „három város”-ban alkalomszerűen fogadtak fel rendszerint erre „specializálódott” törököt vagy tatárt.) A fentebb egyfajta modellt vázoltunk fel a mezővárosok belső szervezetéről, amihez Debrecen történetét vettük alapul, s ami területünkön csupán Kecskemétre, esetleg Nagykőrösre terjeszthető ki. Minél kisebb volt egy település, igazgatása és jogszolgáltatása annál egyszerűbb, a tisztségek betöltése pedig annál nehezebb lehetett. (Bár ismételten hangsúlyoz833 KISKUNHALAS s. a.
