Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Szakály Ferenc†: A hódolt megye története
449 A HÓDOLT MEGYE TÖRTÉNETE 3. A nemesi vármegye hódoltsági tagozata Mivel mind a régi nemesség elismertetése, mind a címereslevél kihirdetése csakis a menekült vármegyén keresztül történhetett, az „naprakész” kimutatásokkal rendelkezett a bevonható személyek számáról és területi elhelyezkedéséről, s elbírálhatta, hogy a hódoltsági nemesség elég erős-e a rá hárítandó közigazgatási és jogszolgáltatási terhek viselésére, vagyis: a „hódoltsági tagozat” folyamatos működtetéséhez. Ez a „rendszer” a jelek szerint úgyszintén az 1630-as években érte el azt a „telítettségi fok”-ot, amelyen a vármegyei adminisztráció ütőképes részévé válhatott. Maguk a menekült vármegyék éppúgy teljes tisztikarral rendelkeztek, mint kinti társaik. Megvoltak ugyanazok a választott és fizetett tisztségviselői és alkalmazottjai, amelyekkel a vármegyék általában rendelkezni szoktak (alispán, szolgabírák, esküdtek, jegyző, tiszti ügyész, Ш. erőszakapparátus, börtönszemélyzet), amelyhez egy merőben új szekciót mindenképpen csak erőltetetten lehetett hozzáilleszteni. Heves-Külső-Szolnok vármegye úgy oldotta meg ezt a problémát, hogy egyik szolgabíráját a Hódoltságban lakók közül választotta, s azt többé-kevésbé ugyanazokkal a jogokkal ruházta fel, mint kint élő társait. A többi, kinti szolgabírót azonban — akárcsak az említett „benti”-t —- itt is éppúgy hódolt esküdtek segítették, mint Pest-Pilis-Soltban, ahol a kinti tisztikar a megszállt megye egész területét lefedte. Itt is elő-előfordult ugyan, hogy a vármegye helyettes szolgabíróként (substitutus judlium) titulálta egyik-másik esküdtjét, ezekről azonban kiderül, hogy semmivel sem illette meg őket több jog, mint esküdttársaikat. Vagyis: Pest-Pilis-Solt vármegye „hódoltsági tagozatba egyenrangú esküdtekből állott. így abban, hogy egyes okiratokat egyes szám első személyben kibocsátó, az önmagát „első esküdt”-nek nevező, társát pedig „második esküdt”-nek tituláló kiküldöttek között az eljárásoknál csupán tekintélyi alapon keletkezett alkalmi rangsor tükröződik (ami persze állandósulhatott is). A hódoltsági esküdti kart élesen el kell választanunk a menekült vármegye esküdtjeitől, sőt szembe kell állítanunk velük. Közreműködésükre elsősorban a vármegye ítélőszékén (sedes judiciárián, közkeletű rövidítéssel élve, a sedrián) számítottak, de néha — a szolgabíró társaként — részt vettek más ügyletekben, például tanúvallatásokban is. (Ezzel szemben a hódoltsági esküdt akkor sem ülhetett be a rendes bíróságba, ha éppen Füleken időzött; a jogszolgáltatásba csupán fogott bíróként folyhatott bele.) A kinti esküdtek épp úgy választott tisztségviselők voltak, ugyanabból a társadalmi közegből származtak, mint a szolgabírák, sőt nem egyszer tekintélyesebbek voltak azoknál, akiknek segédkeztek. Elvben a hódoltsági esküdteket is éppúgy választották, mint a kintieket. A vármegyei bejegyzések tanúsága szerint azonban ez a 17. század második felében abból állott, hagy a résztvevők esküdtté neveztek ki boldog-boldogtalant, aki nemességének elismertetéséért vagy ármábsának kihirdetése végett a vármegyénél jelentkezett. Alapelvük a következő lehetett: a rendszer annál hatékonyabban működik majd, minél több képviselője van, s az alkalmatlanokat a gyakorlat úgyis kirostálja. Az elképzelés jól bevált: mindig akadt olyan, aki a Fülekről érkezett megbízás teljesítését felvállalta, s — általában rövid határidőn belül — az abban megjelölt teendőket elvégezte. Hogy ezt elősegítsék, a kinti tisztségviselőktől érkezett felszólítás egyszerre több — gyakran tékozlóan sok — esküdtet nevezett meg választhatóként. Köztük voltak, akiknek láthatólag a megélhetésükhöz kellett a lebonyolított kiszállásokért, kihallgatásokért járó összeg. Ilyennek tűnik a Vácott, tehát török végvárban élő Varga János, akinek jelentései 1638 és 1661 között sűrűn sorakoznak a vármegyei levéltár Acta Judicialia sorozatában, s akinek a fia is apja nyomdokaiba lépett. Kevésbé szorult rá az így szerezhető dénárokra (és megvendégelésre) az 1639-ben esküdtté választott szalkszentmártoni Dömök Gergely, akitől még 1672-ből is maradt ránk tanúvallatási jegyzőkönyv, vagy a nagykőrösi Kövér István, Bitskey András és Buda Péter — az 1660-as és 1670-es évek leggyakoribb szereplői —, vagy a dunapataji Sulyok Gergely és Márkus István. Róluk ugyanis más forrásokból tudjuk, hogy valamennyien pusztabérlő nagyállattartók voltak,755 vagyis: tulajdonképpen áldozatot hoztak a nemesi közösség érdekében. (Nyilván azért vállaltak ilyen feladatokat, mert rokonaik és alkalmazottaik távollétükben is jól elboldogultak a családi gazdasággal.) A hódoltsági társadalom olyan kiemelkedő egyéniségeit, amilyen például a kecskeméti Kamarás Ambrus vagy az alsónémedi Tóth Gergely volt, 755 SZAKÁLY 1981, 410-448. passim.
