Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Szakály Ferenc†: A hódolt megye története
358 SZAKÁLY FERENC 1546 1559 1 2 3 1 2 3 251-300 1 300 (7,6%) 300301-3501 350 (8,6%) 350 351-400 1 400 (10,2%) 400Összesen: 25 3 930 25 4 050 Súlyozott átlag:2,157162 1562 1580 1 2 3 1 2 3 50-ig 3 151 (2,3%) 50 2 120 (4,1%) 60 51-100 7 590 (8,9%) 84 4 360 (12,4%) 90 101-150 7 952 (14,4%) 136 5 725 (24,9%) 145 151-200 5 990 (15,0%) 198 3 600 (20,0%) 200 201-250 7 1 750 (26,5%) 250251-300 4l 1 160 (17,5%) 290 1 300 (10,3%) 300 301-350 3 1 020 (15,4%) 340351-4002 800 (27,5%) 400 Összesen: 36 6 61318 2 905Súlyozott átlag:2,183161 Az összevetésből kiderül, hogy Kecskemét juhtenyésztése belső szerkezetében is jelentős mértékben különbözött a kontrolibázisul kiválasztott öt környékbeli faluétól. Részben, mert a száznál kisebb nyájak aránya az utóbbiakban jóval nagyobb volt, részben, mert a súlypont — leszámítva éppen az 1562. évet — még határozottabban a 100 és 200 darabszámú nyájakra esett, részben pedig, mert a falvakban 400 darabosnál nagyobb nyájat nem találunk. Egyébként is úgy tűnik, hogy az a határ, amelyet már a nagytenyésztők sem szívesen léptek át, 400 körül húzódott: a majdani egyesült megye egész területén mindössze 20 olyan helység van, amelyben legalább egy időmetszetben akadt olyan juhosgazda, aki ezt a küszöböt elérte vagy meghaladta.173 Ezek kivétel nélkül a Duna-Tisza közének középső részén helyezkedtek el, mintegy északról és délről csatlakozva a juhtenyésztés központjának tekinthető kecskeméti náhijehoz, közelebbről magához Kecskeméthez. A jelek szerint a síkságról a dombvidéki részekhez közeledve erősen csökken a juhtenyésztés jelentősége, hogy a majdani közös megye északibb részein teljesen meg is szűnjék. Mivel birkatartásra persze ezek határa is alkalmas volt, e furcsa jelenségben egy korábban kialakult munkamegosztás nyomait sejtjük. Kecskemét juhtenyésztését 1562 után nem követhetjük nyomon, mert a települést hász- várossá minősítették, s ettől fogva átalányösszeggel adózott. A példaként kiválasztott öt falu azonban egyfelől azt mutatja, hogy a juhtenyésztés követte a mezőgazdaság egészében jelentkező előbb felfelé kúszó, majd hanyatló trendet, másfelől pedig azt, hogy a súlyozott átlagos nyáj-nagyság — ismeretlen körülmények hatására — állandóan változóban volt. Bár 300-400 birka egy kézen önmagában is tekintélyes vagyonnak tűnik, voltak olyanok, akik messze túllépték ezt a határt, igaz, nem sokan. A szandzsák-összeírásokban találunk olyan „ráját” is, akinek neve fölé ezernél több juhot jegyzett fel az összeíró. A nyájtartók így kialakult élmezőnyét egyébként nem a kecskemétiek vezették. A „top-lista” élén jelen ismereteink szerint Somogyi István szenttamáskátai jobbágy állott — 1546-ban — 1100 juhval.174 Őt a sőregi Kis Gergely (1562-ben)175 és a nagyhartai Zámbó László követi 900-900 darabbal.176 (Érdekes módon 700-as és 800-as nagyságrendű nyájat nem találtunk). A fenti számok önmagukban elárulják, hogy juhtenyésztéssel csak a családoknak mintegy 10-15%-a foglalkozott, ami úgyszintén arról vall, hogy nagyfokban szakosodott tevékenység volt. Ezt is a kecskeméti juhosgazdák jegyzéke szemlélteti a legjobban; az 1546., 1559. és 1562. évi defterben nagyrészt ugyanazok a családnevek szerepelnek, s Kocka Imre mintegy személyében repre173 Kerekegyház, 1580: 400, Kisszállás, 1546: 400,1559: 600, Nagykőrös, 1562: 416, Orgovány, 1562: 400, Pánd, 1562: 550, Peszér, 1559: 400, Sőreg, 1562: 900, Szigetszentmiklós, 1559: 400, Szenttamáskáta, 1546: 1100, Törtei, 1546: 450, Üllő, 1562: 410, 400, Vacs, 1559: 400, 400, 400, 400 (KÁLDY-NAGY 1985, 352., 372., 339., 467., 480., 493., 535., 586., 598., 659., 672. és 680.); a szegedi szandzsák solti részében: Csorna, 1560: 400, Erek, 1560: 410, Hanik, 1560: 400, Homokmégy, 1560: 405, 568, Iván, 1560: 400, Keserűtelek, 1560: 425, Nádasd, 1546: 500, Nagyharta, 1560: 900 (VASS 1979, 27.; VASS 1980, 99., 105., 116., 137., 140., 142. és 145.). 174 KÁLDY-NAGY 1971, 191. (1562-ben már csak 73 juha volt.) 175 KÁLDY-NAGY 1971. 347. 176 VASS 1980, 145. (Zanbóknak írva).
