Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Zsoldos Attila: Pest megye az Árpád-korban
34 ZSOLDOS ATTILA A veszprémi püspökség északi részét magában foglaló Visegrád megye tehát felölelte a későbbi Pest és Pilis megyék egészét, valamint a későbbi Esztergom megyének a Duna jobb partján elterülő déli részét.14 Ez utóbbi körülmény megkerülhetetlenné teszi Visegrád és Esztergom kapcsolatának tisztázását. A veszprémi püspökség területét meghatározó oklevél kétségbevonhatatlan tanúbizonysága alapján az világos, hogy Esztergom megye a maga későbbi, a Duna mindkét partjára kiterjedő formájában semmi esetre sem létezhetett 1009-ben. Ez a felismerés megfogalmazódott már történetírásunkban korábban is, s az ily módon felmerülő probléma megoldására is születtek — egymástól eltérő — javaslatok. Ezek jószerével egyetlen közös vonása, hogy Esztergommal mint ispánsági központtal számolnak 1009-ben.15 S valóban, férhet-e egyáltalán kétség ahhoz, hogy azt az Esztergomot, melyet minden ide vonható adat16 az Árpádok országának központjaként mutat be mind Géza fejedelemsége idején, mind pedig fia, István király uralkodásának első felében, ispánsági székhellyé jelölték ki, mégpedig mindjárt a vármegyeszervezés kezdetén? Nos, férhet, s éppen Esztergom központjellege miatt. Hogy a kérdésben világosabb képet nyerjünk, adatok és megfontolások egy másik csoportját is célszerű bevonni a vizsgálatba. A 13-14. századból ismert Esztergom megye egyike az Árpád-kori Magyarország legkisebb világi közigazgatási egységeinek. Önmagában persze ez a körülmény aligha alkalmas messzemenő következtetések levonására. Ám az mégis csak elgondolkodtató, hogy az Árpád- kori megyefejlődésre általában a kifejezetten nagy kiterjedésű korai igazgatási egységeknek17 idővel bekövetkező feldarabolódása, s az így létrejött kisebb egységek önálló megyévé alakulása a jellemző. Jól ismert példája ennek a tendenciának a bizonyosan Szent István korában megszervezett Csanád megye, melynek eredeti — történetileg Ajtony „országsával,18 földrajzi szempontból pedig a Bánsággal19 azonosítható — területéből vált ki utóbb Keve, Krassó, Temes és talán még Arad is.20 Hasonló fejlődés figyelhető meg az egykoron Dél-Erdély egészét magában foglaló Fehér megye — s a belőle kiszakadó Hunyad, Küküllő, Torda megyék, vanépei a maguk ispánjának bátorítására vagy éppen utasítására foglaltak el valamely földdarabot, erre több példát is ismerünk, ám az ilyen akció éppen a spontaneitást nélkülözte. Kérdéses továbbá, hogy a zsinati bíráskodásra vonatkozó említett törvényhely elbírja-e egy ilyen nagy ívű elmélet terhét, annál is inkább, mert tudható, hogy e bíráskodási fórum végül is nem tudott tartósan gyökeret verni a magyar igazságszolgáltatás Árpád-kori szervezetében (HAJNIK 1899, 7-8.), talán éppen azért (is), mert a világi és egyházi igazgatás ténylegesen létező egységei már akkor sem feleltek meg területileg pontosan egymásnak. Ami konkrétan Visegrád megyét illeti, feltéve, de meg nem engedve, hogy Kristó álláspontja helyes, magyarázatot kívánna Pest megye dunántúli jelenléte: 1278-ban Érdet (RA II/2-3. 211.), 1282-ben a máskor Fejér megyéhez számított (vö. GYÖRFFY 1987, П. 393.) Ladányi (BTOE I. 201.), 1283-ban Torbágyot (DL 5359.), 1300-ban Horhit (RA II/4. 255.) említik például Pest megyében fekvőként. Pest megye esetében a helyi vár- ispánság — mivel ilyen nem volt, amint azt a későbbiekben látni fogjuk — nem állhatott semmiféle, sem spontán, sem irányított népmozgás hátterében. Maga a probléma egyébként, mint az az érintett megyék felsorolásából kitetszik, szorosan kapcsolódik a váci püspökség területéhez, s így alapos okkal gondolhatunk arra, hogy a kétségkívül szokatlan helyzet magyarázata is itt keresendő, jelesül a váci egyházalapításnak a megyeszervezéshez képest megkésett voltában. Esztergom esetében, miként azt az alábbiakban látni fogjuk, Visegrád megye felbomlásának tudható be a megye területének megoszlása az esztergomi érsekség és a veszprémi püspökség között. Komárom kialakulásának története pedig valóban számos nehézséget vet fel, melyek azonban ehelyütt nem részletezhetők. Kristó véleménye szerint a megye eredetileg csak a Dunától északra szerveződött meg — mivel a komáromi várföldek valóban túlnyomó többsége innen ismert —-, s csupán másodlagosan, a „komáromi várszervezet Duna jobb parti térnyerésével” (KRISTÓ 1988a, 158.) terjedt ki a Dunától délre lévő területekre (vö. még KRISTÓ 1988a, 336-341.). Ha ez valóban így történt volna, elvárható lenne, hogy a Dunától délre a komáromi várispánság olyan jelentős számú birtokkal rendelkezzék, mely indokolttá tehette a terület átcsatolását Komárom megyébe. Egy-két birtok megléte ugyanis ezt az átszervezést nem kényszerítette ki, mint az nyilvánvaló abból, hogy jó néhány megye várispánsága rendelkezett földekkel valamely szomszédos megyében vagy megyékben (vö. KRISTÓ 1988a, 168.). Mindezen, csupán nagy vonalakban felvázolt meggondolások alapján úgy ítéljük meg, hogy nincs ok feladni azt a véleményt (GYÖRFFY 1973, 263-264.), mely a Duna mindkét partjára kiterjedő Visegrád megyével számol. 14 Komárom megye egyházigazgatásilag ide tartozó, ám elhanyagolható nagyságú délkeleti sávjától a továbbiakban eltekintünk. 15 GYÖRFFY 1987, П. 212.; KRISTÓ 1988a, 333-336. 16 Egy a 14. század végén lejegyzett helyi hagyomány szerint Géza fejedelem építtette az esztergomi várat s abban a Szent István vértanúnak szentelt templomot (1397: MES I. 30.). Esztergomban született Géza fia és örököse, István (SRH II. 394., 407.), vélhetően abban a palotában, mely régészeti adatokból is ismert (MRT V 8/1. sz.). Esztergomból indult István Koppány ellen (SRH I. 313., vö. VESZPRÉMY 1989), s Esztergom egyike volt azoknak a váraknak, melyek kapujánál az elesett Koppány felnégyelt testének darabjait közszemlére tették (SRH I. 313., vö. KRISTÓ 1982). Esztergomban koronázták Istvánt királlyá (1274: MES II. 28.), s itt jelölte ki az állam- és egyházalapító a magyar egyház fejének székvárosát (SRH II. 383., 411-412., vö. 1397: TT 1901, 79.). 17 Vó. KRISTÓ 1988a, 199. 18 SRH II. 489-490., vö. GYÖRFFY 1977, 164-168., KRISTÓ 1980, 458. 19 KOSA—FILEP 1975, 63-66. 20 KRISTÓ 1988a, 460-470.
