Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Szakály Ferenc†: A hódolt megye története
333 keztetnünk, hogy a katolikus hierarchia épségét és egységet már ekkor is inkább a reformáció, mint a török fenyegetés és a polgárháború veszélyeztette. Bár e kérdésre alább természetesen visszatérünk, itt kell idéznünk a visegrádi ferencesek Ország Jánoshoz intézett 1533. évi segélykérő levelét. Ebben expressis verbis elismerik, hogy nyomorúságukért — sok más egyéb mellett, de elsősorban — a környékbeli lakosság hitetlensége a „felelős”: „Mint valami pusztaságban, száműzve élünk itt, egyebet sem látva, mint hegyeket, erdőségeket és sziklahasadékokat. Még a napi élelmezéshez szükségesekkel sem rendelkezünk, mert bár szorgalmasan utána járunk, a környék lakosaitól részint a rossz termés, részint szegénységük és, az igazat megvallva, még inkább hitetlenségük miatt csak nagyon kevés alamizsnát kapunk.”29 A „hitetlenség” ehelyütt nyilván nem vallástalanságot, nem is a könyörületesség hiányát jelenti, hanem azt, hogy a nép kezdett elfordulni a katolikus egyháztól, köztük a korábbiakban olyannyira kedvelt ferencesektől is. E tekintetben kevés jót jósolt a Perényiek váci javadalmazásának terve. Ferdinánd nemcsak onnét tudhatott főkapitánya lutheránus vonzalmairól, hogy erre nyilván számosán figyelmeztették, hanem abból is, hogy Perényi 1537. évi átállásakor egyértelműen szint vallott az új tanok mellett s kikötötte: az uralkodó nem háborgathatja, úgymond, az evangélium melletti hitvallása miatt {fidem Christianam per Christum iuxta euangelium).30 Ugyanazon területi keretek között, amelyeknek tüzetes leírása az előző fejezetben található, folytatta működését Pest, Pilis és Fejér megye solti székének nemesi önkormányzata is, bár őszintén meg kell mondani, hogy — mint az utóbb török uralom alá került területen általában — meglehetősen kevés kiadványuk maradt az utókorra.31 Annál meglepőbb — s ez egyben a török berendezkedés hézagosságára utal —, hogy a szekszárdi apátság fajszi prédiális jobbágyainak széke még két esztendővel a török megszállás után is hallatott magáról: Fajszi Gáspár alispán, Keserű Ferenc és Pálfoldi Nagy Pál szolgabírák előtt 1545-ben egy varajti lakos szakmán, bátyai és árokfóldi birtokrészeket idegenített el egy fajszi családnak.32 A helyi magisztrátusok működéséről lényegében ugyanazt mondhatjuk el, mint a vármegyékéről, beleértve azt is, hogy e téren sem bővelkedünk bizonyító anyagban. Budafelhévíz 1529. június 14-i kiadványa — amely Pest város és a Margit-szigeti apácák jenői bírája közt létrejött megállapodást rögzítette — felsorolja a mezőváros tisztségviselőinek csaknem teljes névsorát (provizor, bíró és 5 esküdt).33 Az akkor Hont megyéhez sorolt Nagymaros mezőváros 1534. szeptember 9-i — egy minden formai kívánalomnak megfelelő, megpecsételt — levele Nagyszombat város levéltárában maradt ránk, s a királyi mezőváros 1528-ban elnyerte Ferdinánd királytól régi kiváltságainak megerősítését is. Jelképesnek tekinthető, hogy Nagymaros szinte török uralom alá jutásának pillanatában, 1543-ban vésette (vagy vésette újra) — egyébként a 16. század folyamán még háromszor (1572, 1576, 1599) megújított — kisebb pecsétnyomóját.34 Ezzel közel sem állt egyedül35 — ez a tény a magyar községi élet folyamatosságának legbeszédesebb bizonyítéka. Bár éppenséggel az sem elhanyagolható adalék, miszerint János király alkalmasnak tartotta Szentendre falu bíráját és esküdtjeit arra, hogy egy erőszakkal elvett erdő és kaszáló ügyében vizsgálatot tartsanak, s ha a panasz bebizonyosodnék, azt 16 forint bírság terhe alatt visszaadassák eredeti tulajdonosának.36 A magyar nemesség, kivált a főnemesség, messzemenően kihasználta az 1526. évi kettős királyválasztás azon következményét, hogy pártváltásért vagy a maradásért birtokadományokat kérhet (és kaphat) mind Ferdinánd, mind János királytól.37 Mivel azonban a Pest, Pilis és Solt megyei birtokviszonyokat egyaránt az egyházi uradalmak nyomasztó túlsúlya jellemezte (váci püspök és káptalan, Margit-szigeti és óbudai apácák, Soltban a kalocsai érsekség és a szekszárdi bencés apátság), nagyobb birtoktestek nem kerülhettek eladományozásra. (Ezeket a kincstár — 1528-tól fogva az ekkor felállított Magyar Kamara — még akkor is számon tartotta, ha haszonélvezői elmenekültek vagy a tulajdonos testületek megszűntek. A gazdátA HÓDOLT MEGYE TÖRTÉNETE 29 SZARKA 1947, 9. (5. sz. jegyz.). 30 Vó. SZTÁRAI, passim. 31 Pl. PEST 1538. sz. (1540). 32 CSIZMADIA 1972, 21. 33 PEST 1502. sz., vö. KUBINYI 1973, 224. 34 SZAKÁLY 1995d, 228. 35 HORVÁTH 1982, passim. 36 PEST 1533. sz.. 37 ACSÁDY 1890.
