Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Hegyi Klára: Az oszmán hatalom berendezkedése és működése
306 HEGYI KLARA Vác és Hamzabég alig ingadozó létszámai azt a gyanút ébresztik, hogy már ekkor, a század első évtizedeiben is pusztán a pénzügyi elszámolásokhoz használt, változatlan irányszámokkal van dolgunk. Visegrád jelentéktelenségbe süllyedése és a zsámbéki őrség felduzzadása viszont inkább arra hajlítanak, hogy ezeket az adatokat még valóságosaknak vehetjük. Ebben az esetben a Pest megyében álló török várak helyzete a 17. század első felében úgy jellemezhető, hogy Váctól eltekintve a hódoltság védelmi rendszerében alig kaptak szerepet, még annyit sem, mint abban a védőgyűrűben, amelyet Buda körül az előző században még világos koncepció alapján alakítottak ki. A koncepciót a háború megtépázta, a rákövetkező békeévtizedek a háttérbe szorították: semmi nem indokolta, hogy Pest megyének Buda, Esztergom és Vác közé szorult, jelentéktelen váracskái éppen most jussanak szerephez. Egyelőre nem ismerünk olyan kincstári elszámolásokat vagy bármilyen más iratanyagot, amelyek 1631 és 1662 között őrizték volna meg a budai kincstár költségvetését és benne a Pest megyei török központok ellátását. 1662-ből azután azonos keltezéssel és betűre azonos szöveggel két, 1674-ből és 1678-ból pedig további egy-egy összesített elszámolás maradt a budai kincstár bevételeiről és kiadásairól;272 az 1674-ben készített elszámolás az 1673. évi bevételeket és az 1672. évi zsoldkifizetéseket, míg az 1678-ban kelt összesítés az 1678. évi bevételeket és az 1677. évi zsoldokat tartalmazza. Az ezekből leszűrhető tanulságokkal a jövedelemgazdálkodás vizsgálata során még bőségesen megismerkedünk, ide csak azok a részleteik illenek, amelyekből a megyében álló várakról és lakóik ellátásáról tájékozódhatunk. A központi török iratanyaggal rosszul ellátott 17. század kutatásában óriási érték tizenhat év három időpontjából egy-egy elszámolás. Átvizsgálásuk döbbent csalódást okoz: tizenhat év alatt a megszálló katonákra és hivatalnokokra vonatkozó minden egyes számuk változatlan, egyiket a másikról másolták. 1678-ban Budán ugyanannyi veterán húzott nyugdíjat, Vácott ugyanannyi katona állomásozott, Simontornyán ugyanannyi vallási alkalmazott szolgált, mint 1662-ben. Az elszámolások tartalmi sivársága mégsem ítéli őket kidobásra, csupán a használót önkorlátozásra. Forrásainkból azt tudhatjuk meg, milyen bevételi és kiadási tételekkel számoltak az éves költségvetések tervezésekor, és hogy ezek mögött miféle jövedelemforrások álltak. Azt viszont semmiképpen nem hihetjük el, hogy Kizilhiszárban — mint megannyi megkövült pompeji katona — évtizedeken át éppen harminchat azab állt a vár fokán. A korábbi helyzethez képest az egész budai vilájetben megnőtt a várkatonaság száma. A 17. század folyamán a tartomány katonaságához számították az egyébként Eger alá rendelt szegedi, valamint a szerémi, a szendrői és az aladzsahiszári (kruseváci) szandzsákok várainak legénységét is, legtöbbször szétválaszthatatlanul. Velük együtt a budai vilájetben 1629-ben 9578, 1631-ben 9826 várvédő — akkor még számon tartott katona — zsoldját fizette a budai kincstár. Három évtized elteltével, 1662-ben a számadás már 12 594 fővel kalkulált, és ez ismétlődik 1678-ig. Ezen belül Buda és Pest katonáit, veteránjait és alkalmazottait mindhárom időpontban 6544 főben jelölték meg, Vác őrségét 474 katonával számolták (beszédes eltérés, hogy 1674-ben, amikor Nógrád már újra török, ezt a létszámot „Vác és Nógrád várai legénységeként” tüntették fel), „a pasa szandzsákjának palánkjaiban” 864 várvédővel kalkuláltak, és — indok nélkül, de következetesen a budai alakulatok közé osztva — Kizilhiszárra külön feltüntettek 36 azabot. Talán elhihetjük, hogy Vác védőserege az 1620-as évektől nem nőtt vagy csökkent számottevően, a pasa budai szandzsákjának kisebb váraiban szolgáló védők azonban — ahogy az egész vilájetben — megszaporodtak: 1631-ben 598-an voltak, 1662 és 1678 között viszont 864-et jegyeztek be az elszámolásokba. Az, hogy a budai vilájet katonasága közel háromezer, a budai szandzsáké mintegy kétszázötven fővel megnövekedett, akkor is indoklást kíván, ha tudjuk, hogy a század második felének adataiban nem szabad tényleges létszámokat látnunk. Két magyarázat kínálkozik. Az első a tényleges létszámnövekedés, amely nem a század békés első felének, hanem az 1657 után puskaporossá váló magyarországi helyzetnek a követelménye lehetett, 1662-ben tehát még friss fejlemény. Ezt a lehetőséget valószínűsíti a helyi és a fővárosból kiküldött alakulatok arányának eltolódása, már amennyire ez hiányos forrásainkból követhető. Buda adatai viszonylag megbízhatónak látszanak. Míg itt 1629-ben 1943 portai janicsár szolgált, addig 1662- ben 3311. Bár ez utóbbi szám sem változott tizenhat éven át, hozzávetőleges nagyságát elfogadhatjuk, mert a tartományokba szétküldött portai alakulatokat Isztambulból még mindig nagyobb figyelemmel kísérték, mint a helyieket. A portai katonaság megszaporodása valóban 272 Az 1662-esek: BOA Bab-i defleri, Bas muhasebe, Budun hazinesi kalemi 16 727 és 16 728.; az 1674-es: MM 16 005.; az 1678-as: Budun hazinesi kalemi 16 729.
