Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Hegyi Klára: Az oszmán hatalom berendezkedése és működése
300 HEGYI KLARA tanúsítják, hogy a kincstár nemigen fogadta el saját rontott akcséját. Az adókat jó pénzben, aranyban és ezüst tallérban követelte, miközben minden eszközzel szabadulni igyekezett a híg akcsétól. Ennek már a 16. századból is egyértelmű nyomai maradtak, bár nem tudhatjuk, hogy a hódoltságban forgó pénzek megoszlása már e törekvéstől volt olyan, amilyen, vagy egyszerűen attól, hogy a helyszín az Európában fekvő és azzal kereskedő Magyarország, ahol európai pénzek voltak forgalomban. Az viszont tény, hogy az 1558. május 4-e és 1559. május 1-je közötti pénztári évben a budai kincstár bevételeinek durván 60%-a folyt be váltópénzekben (57%-a akcséban), a többi aranyban és ezüst tallérokban. Ha pedig a települések budai adó- befizetéseit összesítjük, az arányok még kifejezőbbek. A teljes összeg 53%-a érkezett különféle aranyakban és ezüst tallérokban, és csak a kisebb fele akcséban.250 A 17. századi városi elszámolások állandó tétele a pénzek „bitang” átszámításából származó veszteség. A török uralom első évszázadából erről nincs közvetlen híradás, de nem kizárt, hogy amit az adózó települések az akcse inflálódásán adóik befizetésekor nyertek, elvesztették aranyaik és tallérjaik tisztességtelen átváltásán. 4. A települések „önadóztatásá”-nak kezdetei A hódoltsági települések önkormányzatairól eddig csak a bíráskodás kapcsán esett szó, későbbre halasztva azt a kérdést, mit kezdtek a törökök Magyarországon a készen talált községi autonómiákkal. Ezek nyilvánvalóan nem értek fel a németalföldiek fejlettségéig, az oszmán-törökök szemében azonban ők jelentették az európai típusú önkormányzatot, hiszen nagykiteijedésű birodalmuknak csak ebben az északnyugati, apró szögletében találkoztak ilyenekkel. A Közel-Keleten és a Balkán-félszigeten uralmuk alá vetett városokból hiányoztak ugyanis az európai autonómiák ismérvei, a privilégiumok, a városjog, a választott vezetés, az érdekvédelem. Ezeket a városokat — nagy lélekszámú, sok százéves gazdasági és szellemi központokat a Közel-Keleten és fejletlen város-csírákat a Balkánon — a szultánoktól kinevezett állami alkalmazottak irányították központi előírások szerint, akik nem a város érdekeit képviselték az államhatalommal szemben, hanem az államéit a várossal szemben. A török uralom alá vetett Balkán-félszigeten vagy teljesen eltűntek, vagy erősen visszaszorítva éltek tovább az őslakosság saját szervezetei. A hódítók csak a pravoszláv egyház önállóságát ismerték el, és konzerválódásra ítélve életben hagytak néhány archaikus intézményt, pl. Montenegro törzseinek belső önkormányzatát. Nagyobb helyeken a lakosság saját elöljárói, a kenézek, primikjurok, a már törökül nevezett kodzsabasik megmaradtak ugyan, de a gyakorlatban a török tartományi igazgatás legalsó szintű végrehajtó közegeiként működtek. Kinevezésüket a török hatóságoktól nyerték el, szolgálatukat az állam kis értékű tímárbirtokokkal honorálta, feladataikat — részvételüket az adószedésben és a rendfenntartásban — szultáni törvények szabták meg. Ezek az elöljárók településük érdekeinek küzdelmes védelmét legtöbbször feladták azért a kicsike hatalomért, amelyet idegen uraik szolgálata biztosított nekik. Már a 16. század elején áradt ellenük a panasz. A falvakban az „öregek”, a közösség köztiszteletben álló tagjai őrködtek a falu belső élete és rendje felett, és igazítottak el kisebb viszályokat a helyi szokásjog alapján. Működésük azonban nélkülözte a szervezett formákat és a török hatóságok elismerését, így semmilyen mértékig nem válhattak a hatalom tárgyaló partnereivé, mert az nem állt szóba velük.251 A török hatóságok és a hódoltsági autonómiák kezdeti kapcsolatát balkáni és helyi magyar jegyek egyaránt jellemezték. A várháborúk első éveiben, amikor csak az erődítések hovatartozása dőlt el, a körzetükben fekvő városok és falvak birtoklása viszont még bizonytalan volt, a török hatóságok a helységek elöljáróit keresték meg, ha reménybeli alattvalóiktól akartak valamit. Őket rendelték magukhoz behódolni, rajtuk keresztül szavatoltak bántat- lanságot a lakosságnak, nekik ígértek tímár-birtokot a felvonuló hadsereg élelemellátásának segítéséért. Ha pedig a helységet behódoltatták és adóztatni kezdték, az adók és esetleges más helyi bevételek beszolgáltatásával is a magyar bírákat bízták meg akár posztjuk velejárójaként, akár adóbérleti szerződéssel. Azok a Duna menti helyekről származó kincstári jövedelmek, amelyek a berendezkedés első éveiben a legbiztosabbnak látszottak, évekig a helyi vezető réteg közvetítésével és hasznával vándoroltak a budai kincstárba. A Csepel-sziget szultáni 250 A pénzek átszámítására 1. BELDICEANU 1957, 73. és HEGYI 1987-1988, 79. 251 BALKAN 1974; GROZDANOVA 1979.
