Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Hegyi Klára: Az oszmán hatalom berendezkedése és működése
HEGYI KLARA szolnoki szandzsáké még 1591-ben is — ragaszkodik a 300 akcsés vagyonkulcshoz;241 a gyakorlatban viszont az tapasztalható, hogy az 1560-1570-es években minden olyan termelővel, aki terményei után valamilyen formában adózott, dzsizjét fizettettek. A budai szandzsákban ez már 1562-ben általánosnak mondható.242 Az egyre általánosabb adókötelezettség a földesúri szolgáltatásoknál is tetten érhető. Eredetileg a birtokosnak járó kapuadót is csak a cenzust teljesítő dzsizje-fizetőkre rótták ki, a század utolsó évtizedéig azonban ez is általánossá vált. 1553-ban a szekszárdi szandzsák 772 összeírt, tizedköteles családfője közül még csak 553 (=72%) fizetett kapuadót, 1590-ben 567 közül 550 (=97%).243 Maguknál a tizedeknél és a többi földesúri adónál a háne ködbe vész, bár néhány összeírás a tizedek mennyiségénél is feltünteti az adózó egységek számát, mintha az előbbi függne az utóbbitól. Pedig a terménytizedek elvben egyedül a megtermelt mennyiséghez, a különböző egyéb adók és illetékek az állatállomány nagyságához, a kimért bor és állat mennyiségéhez, a házasságok és a fejbetörések számához stb. igazodtak. A birtokosnak járó szolgáltatásoktól, amelyeknek fajtái húsz körüljártak, felcseperedett ember nemigen menekülhetett; amíg nem érte el az önállóságot, egy többágú család dolgozó tagjaként áldozta rá munkája valahányad részét. Annak érdekében, hogy a földesúri tizedszedés a termelő társadalom egészét elérje, az összeírások nem a hánéval, hanem több adózó-kategóriával dolgoztak. Világosan megkülönböztették a családok és gazdaságok élén álló gazdákat, az önálló, de gyermektelen házasokat, a családfők közeli rokonságába tartozó, már önállósodott vagy még nőtlen fiatalabb generációt, az önálló legényeket, az özvegyasszonyokat és a szolgákat,244 s akad olyan ritka, nagyon alapos összeírás, amely a cenzust el nem érő „szegények” több kategóriáját is elkülöníti.245 Az összeírások a terménytizedek mennyiségét és akcséban kifejezett értékét is feltüntették, majd a tételek végére érve akcséban összesítették a helység teljes földesúri adóterhét. A végösszeg segített abban, hogy az adózó helyeket kiosszák a különböző nagyságú jövedelmekre jogosult javadalombirtokosok között. Ennél a gyakorlati haszonnál fontosabb azonban, hogy a pénzben összesített közös teher, meg a földesúri adózás belső logikája: az, hogy a tartozások többsége nem hánékra, hanem a helység egészére szólt, eleve magában hordozta a települések „önadóztatását”. Bár a gabonatermés és a juhállomány tényleges, adózónkénti tizedelésére még a 17. századból is maradtak nyomok, a földesúri adószedés inkább abba az irányba fordult, hogy a török adóhatóság által előírt vagy a birtokossal kialkudott természetbeni és pénzadókat nem a javadalmazott szedte be a helyszínen, hanem a helység saját elöljárói vitték el a távolban lakó birtokosnak. Ez a módszer a mind rosszabb közbiztonságú hódoltság váraiba húzódott szpáhiknak is, meg az önállóságra törekvő településeknek is megfelelt, és az utóbbiak további sorsára hallatlan jelentőséggel bírt. 296 3. Az adóterhek mértéke városon és falun A török összeírások a várható jövedelmek felmérésére készültek, tehát nem a beszedett, hanem a törvényesen beszedhető adókat rögzítették. Ezért amikor a települések terheit vizsgáljuk, arra a kérdésre hiába keresünk választ bennük, hogy mennyi pénzzel és terménnyel szolgálták ténylegesen a kincstárt vagy a helység birtokosát. Csak azt tudjuk felmérni, hogy mekkora terhet vetettek ki rájuk. Szakirodalmi közhely, hogy a városok több kíméletben részesültek, mint a szpáhik ké- nyére-kedvére dobott falvak, hiszen már maga a város mint ellenállóbb, erősebb közösség védelmet nyújtott polgárainak. Ennél is fontosabb, hogy a városok többsége kincstári kezelésben maradt, megmenekült a gyakran cserélődő javadalombirtokosok kíméletlenségétől. Ez az értékelés Kőrös, Kecskemét és Cegléd példáját terjeszti ki térben és időben, azokét az alföldi mezővárosokét, amelyek a 17. században, az állami centralizáció és ellenőrzés fellazulásának korában is ritka kivételként és szerencseként szultáni hász-birtokok maradtak. Kétségtelen, hogy a kincstár kitüntetett figyelmet tanúsított a nagy lélekszámú, gazdagabb helyek iránt, az idő előrehaladtával azonban e vonzalom határai összeszűkültek. A 16. 241 ÁGOSTON 1988-1989, I. 232. 242 KÁLDY-NAGY 1985, 7. 243 KÁLDY-NAGY 1970b, 84. 244 DÁVID 1982, 43. 245 KÁLDY-NAGY 1970b, 82.
