Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Hegyi Klára: Az oszmán hatalom berendezkedése és működése
AZ OSZMÁN HATALOM BERENDEZKEDÉSE ÉS MŰKÖDÉSE 295 Öt ne sajnáljuk, vesztesége minimális és bőséggel pótolható volt. Az a kisjavadalmas viszont, aki a létminimumot sem biztosító 3000 akcse helyett 50-et, vagy társa, aki 100-at fogadott el, nem a megélhetésben reménykedett, csak abban, hogy megkapaszkodhat a birtokosok között. 2. Állami és földesúri adószedés A termelők adói az Oszmán Birodalomban is államiakra és földesúriakra oszlottak. Mivel a szultáni hász-birtokok földesura maga az állam volt, ezeknek összes jövedelme a kincstárba folyt. A javadalmakként átengedett lakott helyek és puszták jövedelmei közül az állami adók a kincstárat, a földesúriak a javadalmazottat illették. A 17. század közepéig az állami adók közül a hódoltság népe csak a dzsizjét (másik nevén a karácsot) fizette évi rendszerességgel. Azokat a hadjáratok szükségleteire szedett, ún. rendkívüli állami pénz- és terményadókat, amelyek a birodalom belsejében a 15-16. század folyamán rendszeressé váltak, a frontvonalon fekvő magyar tartományban egy évszázadon át valóban csak alkalmanként vetették ki. Az európai nyelvekre nem valami találóan fejadónak fordított dzsizje viszont végigkísérte az adózók törökkori életét. A század közepén egy adózó egységet 50 akcséval, azaz egy magyar aranyforinttal terhelt meg. Az összeg II. Szelim trónra léptekor, 1566-ban 60 akcséra,235 majd III. Murád uralma kezdetén, 1574 után 66 akcséra emelkedett.236 A növekedés ekkor még mérsékeltnek mondható, hiszen az infláció következtében 1560 körül már 75 akcséban számítottak egy aranyat. A következő évtizedben a dzsizje összege nem változott: 1577-ben és 1585-ben is 66 akcséval terhelt egy adózó háztatást.237 A földesúrnak pénzben különféle adók és illetékek, ezek mellett terménytizedek jártak.238 Az az adózó, aki vagyoni helyzete alapján az államnak dzsizjét fizetett, földesurának évi 50 akcsés kapuadóval (másik nevén iszpendzséve 1) tartozott. Adózó egységenként és többnyire pénzben vetették ki a széna- és tűzifa-adót, a gyertyaöntési illetéket és a behozott bor hordóadóját. A pénzadók közé tartoztak a különféle büntetés- és bírságpénzek, meg a házasságkötés illetéke is. Akcséban határozták meg a nem saját határban termelt, illetve a kincstári bor eladási monopóliumának a hasznát. A terménytizedek többségét elvben természetben szedték, de valamennyit meghatározták pénzben is. Tized járt a gabonaneműkből, a mustból, a piacra vitt kerti veteményből és a folyóból kifogott halból (a halastaviból halketted); a méhkasok, a sertés- és a juhállomány tizede valószínűleg hamar pénzadóvá vált, ahogy a más település határában folytatott makkoltatás és legeltetés után is pénzt kellett fizetni. A települések adóinak összegét — ha tisztességesen számították ki — részben a lakosok száma és vagyoni helyzete, részben az összeírást megelőző évek átlagos terméseredményei határozták meg. Az első összeírások és adókirovások idején a török vagyonkulcs az 1547-es magyar országgyűlésen meghatározott hatforintos cenzust másolta: dzsizjét attól a nem-musz- lim, családos termelőtől követeltek, aki 300 akcsényi (azaz 6 aranyforintnyi) ingó vagyonnal rendelkezett. Az adózóval együtt élő és gazdálkodó nőtlen — ritkább esetben nős — testvéreit, fiait és szolgáit a gazda háztartásához számították, míg a családos, a vagyonkulcsnak megfelelő és önállóan gazdálkodó fiúgyermek többnyire akkor is önálló adóegységnek számított, ha apjával történetesen egy fedél alatt élt.239 Az így meghatározott adóegységet a ház jelentésű káné szóval nevezték meg, amelyet a török összeírások magyar kiadói hol háznak, hol családnak, hol dzsizje-fizetőnek, hol meg ezek kombinációjából pl. dzsizje-köteles háznak fordítanak, és önálló, kiscsaládi parasztgazdaságnak értelmeznek. A 16. század közepi induláskor a dzsizje-háne képlete még tisztának mondható, bár előfordulnak helyi változatai, amelyek itt-ott ellentmondanak egymásnak. Lényeges változást az idő hozott, méghozzá gyorsan. Fentebb láttuk, hogy a dzsizje összege az 1580-as évek derekáig még az inflációval sem tartott lépést. Meglepő lenne, ha a kincstár éppen ezt a biztos jövedelemforrást apadni hagyta volna. Nem is tette, ám a dzsizjéből származó bevételt nem az adó erősebb emelésével, hanem a vagyonkulcs hallgatólagos eltörlésével növelte meg. Egyes törvénykönyvek már az 1560-as években sem ejtenek szót cenzusról,240 más — így a 235 ÁGOSTON 1988-1989,1. 232. BOA Tapu 550, a kánunnáme szövege. 236 KÁLDY-NAGY 1982, 36. 237 VELICS-KAMMERER 1886-1890, II. 514-517., 553. 238 Az adókat KÁLDY-NAGY 1970b, 22-43. alapján foglalom össze. 239 KÁLDY-NAGY 1970b, 23-24. 240 KÁLDY-NAGY 1982, 33., 36.
