Zsoldos Attila (szerk.): Pest megye monográfiája 1/2. A honfoglalástól 1686-ig (Budapest, 2001)
Tringli István: Pest megye a késő középkorban
115 Csepel, majd Szentmárton (a mai Szigetszentmárton). Oláh Miidós országleírása a magyar újkor hajnalán mind a négy települést mezővárosnak nevezte.240 Az egy-két említésban előforduló címhasználat azonban önmagában még egyetlen települést sem tett mezővárossá. Szentmárton és Tököl a török hódítás előestéjén még városiasodásuk kezdeténél tarthattak. Csepel fejlődésére jelentős hatással lehetett a királyok, királynék csepeli kúriája. Pest megye oppidumai közül hármat a 20. században úgy emlegettek, mint a mezővárosi fejlődés legtipikusabb példáit. Kőrös (a mai Nagykőrös) és Cegléd várossá fejlődése korszakunkra, Kecskemété még korábbra esik. Mindazok a tipikus jelenségek, melyekről a 17. században már bőséges források állnak rendelkezésünkre, valamikor a 15. század elején születtek meg. A bizonytalan fogalmazás mögött a három város fejlődésének egy közös vonása áll: középkori történetükről alig tudunk valamit, belső viszonyaikról pedig szinte semmiféle forrás nem áll rendelkezésünkre. A 16. század végétől már több adat tudósít róluk, ez okozta azt, hogy a török hódoltság által teremtett új helyzetet tartották a „három város” fejlődése alapjának.241 A ránk maradt szűkszavú oklevelek már a 15. században is ugyanazt a képet vetítik elénk, mellyel később is találkozunk: a városban koncentrálódó nagy lélekszámú népesség, külterjes, főleg nagyállattartó mezőgazdaság fejlett belső és külső kereskedelemmel, a gazdálkodás hagyományossága mellett nem csekély mobilitás, a rendi keretek helyébe lépő vagyoni alapú társadalmi tagozódás.242 Pedig a három város éppenséggel nem egyforma körülmények között élte életét. Kecskemét volt vitathatatlanul köztük a legnagyobb, ezt már a Zsigmond- korban oppidumnak nevezték. Borbála és Erzsébet királyné után a Kátaiak bírták zálogjogon, majd Kecskeméti Péró János — Hunyadi János sókamaraispánja — volt a földesura, utóbb Mátyás egyik kegyence, Lábatlani Gergely kezén is volt zálogban. Habár a nagyobb zálogosításoknál nem árt az óvatosság, hisz valószínűleg a legritkább esetben történt a birtok valós értékén az elidegenítés, mégis legalább a tendenciát mutatja, hogy 1439-ben Erzsébet királyné Kecskemétet és Csongrádot 2500 forintért adta zálogba, 1458-ban azonban már magának Kecskemétnek a zálogértéke 5000 forint volt.243 Kőröst először 1445-ben említik oppidumként. Különböző nemesek gyakran cserélődő birtokrészeiről szólnak okleveleink, az egész várost korszakunkban soha nem egyesítette kezén egyetlen birtokos. Jelentős volt viszont már a Jagelló-korban a városlakó nemesség részaránya, arról viszont szó sincs, hogy a „város társadalmán kívül, illetve fölötte” álltak volna. Gazdálkodásuk, valószínűleg életmódjuk semmiben sem különbözött a parasztpolgár szomszédjukétól, nemesi telkük adómentessége, ha egy- telkesek voltak, csak adókedvezményük és valószínűleg habitusuk tért el a többi városlakóétól.244 Cegléd jogi állása jelentős mértékben különbözött a másik kettőétől. Egyetlen birtokosa volt, az óbudai klarissza klastrom. A települést 1444-ben említették először oppidumként.245 Egy ilyen középkorvégi említés azonban nem jelentett örökérvényű meghatározást, az általános oppidum-címzés mellett a város földesurai nevezték 1506-ban a települést civitasnak, lakóit dicseknek, néhány évvel később egy, a királyi kancelláriában írt oklevél szerint az oppidum lakói polgárok, egy másik irat szóhasználata a lakókat jobbágyok, a várost a falvaknak kijáró birtok szóval illette.246 Az apácák azonban jelentősen beleszóltak a város igazgatásába és gazdálkodásába. Okleveleink szerint a város igazi vezetője az apácák tiszttartója volt.247 1509- ben mintegy 196 telkes jobbággyal vagy legalábbis önálló egzisztenciával számolhatunk itt.248 PEST MEGYE A KÉSŐ KÖZÉPKORBAN 240 PEST 1211. sz.; KUBINYI 1973, 14. - Az e vidéken szerzett információit illetően megbízható Oláh Miklós 1536-ban ezt írta: „A szigeten királyi palota és számos városka létezik, nevezetesebbek: Csepel, Tököl, Szentmárton, Keve, hol rácok laknak.” in: SZAMOTA 1891, 519. 241 Legtipikusabb megfogalmazója Szekfu Gyula volt a Magyar Történet hasábjain. 242 Majlát Jolán 1943-ban megjelent monográfiája helyesen utalt Kőrös gazdálkodásának középkori alapjaira, a részletekben azonban tévedett. Semmiféle adatunk sincs ugyanis az akolkertes település középkori meglétére. MAJLAT 1943, 16.; NOVÁK 1994. 243 HORNYIK 1860—1866. 244 BÁRTFAI SZABÓ 1935, 721. sz.; PEST 721. sz. 245 CSÁNKI 1890-1913,1. 21. 246 OPPEL 1939. 20. 247 OPPEL 1931; CEGLÉD 1982. 248 OPPEL 1939. 39. - A meggyilkolt tiszttartó rokonai otthon viszonylag pontos feljegyzést találhattak a város lakóiról, 1510 januárjában kelt panaszlevelük ennek alapján készülhetett, bár némi pontatlanság, névismétlődés azért előfordul, egyébként máshol is szokásos volt, hogy egy hatalmaskodás során a település összes férfilakosát felsorolják. Mivel az oklevél a várost magát vonta gyanúba, ezért feltételezhető, hogy a névsorba csak telkes jobbágyok, iparosok lettek felvéve, cselédek nem. A budaiak kihallgató levele 15 jobbágyot és egy szolgát sorol fel, a 15-ből hatnak a neve szerepel a 187 nevet tartalmazó jobbágynévsorban, így kaptuk a 196-os számot. A számítás két súlyos bizonytalanságot tartalmazhat: biztosan „önálló egzisztenciák”-e a felsoroltak és vajon az összes jobbágyot felsorolták-e?
