Fancsalszky Gábor (szerk.): Pest megye monográfiája 1/1. A kezdetektől a honfoglalásig. Pest megye régészeti emlékei (Budapest, 2007)
42 A jégkorszak idején öt eljegesedés (glaciális, stadiális) volt (Duna, Günz, Mindéi, Riss, Würm), közöttük több, rövidebb-hosszabb ideig tartó felmelegedési (interglaciális és inter- stadiális) szakasszal. Az eljegesedések idején a leghidegebb periódusokat stadiális, míg a köztük levő enyhébb időszakokat interstadiális névvel jelöljük. Az igen szélsőséges klímaingadozás nyomairól, a kifagyás és olvadás váltakozásairól, állandóan fagyott talajú sarkvidéki tundra övezetről árulkodnak Európában, pl. az egykori jégtakaró borította területeken a poligonális talajok, jégékek, jégzsákok. A jégtakaró kiterjedése a legnagyobb eljegesedés idején 55-60 millió km2 volt. Az eljegesedések között a jelenleginek megfelelő, esetenként ennél kisebb területre szorult vissza ajég (15-20 millió km2).4 A legnagyobb eljegesedések idején is voltak olyan jégmentes területek, mint pl. Magyarország, amelyeket nem borított jég. A hideg, száraz időszak jellegzetes, szél által szállított, finom poranyaga azonban a mi területünkön is helyenként több méteres lösztakarót hozott létre. A löszképző időszakokat megszakító felmelegedési klímaszakaszokban nedves és enyhe éghajlatra utaló úgynevezett „eltemetett talajok” keletkeztek. Ennek menete röviden: a melegebb időszakokban a löszfelszínen megtelepedett növényzet barna vagy egyéb talajjá vált, majd a következő eljegesedés idején a fent említett talajokat újra lösz borította be, így azok eltemetődtek, s ipari tevékenység (téglagyárak bányafalai) és régészeti feltárások során vallanak a jeges és az enyhébb szakaszok váltakozásairól. Ilyen köztes, nedves, meleg időszakra utal a növényi és állati maradványokat kitűnően konzerváló édesvízi mészkő, a travertinó is. A mai modern tudományos szemlélet már nem nélkülözheti a természettudományos módszerek alkalmazását, hiszen az olyan fontos kérdés, mint a településhely kiválasztása, minden szempontból kihat az adott kultúra, illetve csoport régészeti hagyatékára. Az őskőkori ember tevékenysége határozta meg a lakóhely kiválasztását, természetesen a jégkorszaki körülmények lehetőségeinek figyelembevételével. A tudatos vadászatot kezdetben a vadzsákmányolás, a vad gyűjtögetése előzte meg, majd a középső paleolitikum idején alakult ki az aktív, néhány állatfajra specializált vadászat. Eleinte a lakókörnyezetben előforduló vadállományt vadászták (mamut, orrszarvú, medve, bölény), majd később egyes vadászközösségek távolabb is követték a jobban hasznosítható állatokat (vadló, szarvas, antilop). Az alsó paleolitikum időszakából (Kr.e. 2-3 millió-150 000 év) Pest megyéből nem ismerünk lelőhelyet, de a Komárom megyei vértesszőlősi alsó paleolit lelőhely (kora: kb. 350000 év)5 földrajzi közelsége valószínűsíti itt is jelenlétüket. A késői Homo erectus formakörhöz tartozó vértesszőlősi előember („Samu”) kortársait Afrikában, Európában és Ázsiában szórványosan egyaránt megtaláljuk. A Föld különböző tájain megjelenő alsó pale- olitikus előember elterjedésére számos tudományos magyarázat született, de azt az elméletet, miszerint a mai ember közvetlen őse volt, ma már kevesen vitatják. A középső paleolitikum (Kr.e. 150 000-35 000 év) idején általában megszaporodtak a lelőhelyek, s a Palaeoanthropus emberi faj szakóca-, szilánk- és kavicskultúráinak robbanásszerű szétterjedését, Európa első „benépesítését” figyelhetjük meg. Az előemberek a tüzet már az alsó paleolitikumban is használták, de feltehetően a klasszikus Neander-völgyi ősemberek időszakában, a középső paleolitikum idején állították elő tudatosan. Lakóhelyül sziklaereszeket, barlangokat, nyíltszíni telepeket választottak, állatbőrökből összevarrt sátrakat, lakókunyhókat építettek. Rituális szertartásaik (pl. temetkezés) számos nyomát tárták fel a Közel-Keleten, Ázsiában, Afrikában és Európában, köztük Magyarországon is. A mai Magyarország területén több középső paleolitikus kultúrát tart számon az ősemberkutatás.6 Pest megye területén hiteles ásatások során előkerült középső paleolit lelőhelyeket csak a Dunántúlról ismerünk. A Pilisszántói II. kőfülke, a Kiskevélyi-barlang és Érd régészeti anyaga, a régebben egységesnek vélt, azóta számos kulturális ágra tagolódó moustieri kultúra egy-egy állomását jelzi. A klasszikus moustieri kultúrát - amely a franciaországi Le Moustier lelőhelyről kapta a nevét - régebben a középső őskőkor uralkodó kultúrájának tartották. Ma már nem beszélhetünk a középső őskőkort átfogó egységes moustieri kultúráról, számos átalakult, módosult, helyi sajátosságokkal kiegészült kultúrát tart számon a kutatás, s az úgynevezett valódi moustieri kultúra csak egyike ezeknek. 4 VÉRTES 1965, 14. 5 OSMOND 1990, 545. 6 GÁBORI 1984, 92-101. CSONGRÁDINÉ BALOGH ÉVA
