Fancsalszky Gábor (szerk.): Pest megye monográfiája 1/1. A kezdetektől a honfoglalásig. Pest megye régészeti emlékei (Budapest, 2007)
Csongrádiné Balogh Éva AZ ŐSKŐKOR ÉS AZ ÁTMENETI KŐKOR EMLÉKEI PEST MEGYÉBEN Magyarország a Kárpát-medencében betöltött központi helyzeténél fogva a jégkorszak közepétől szinte állandóan lakott terület volt. Pest megye változatos arculatú földrajzi tájegységeiről ez idáig főleg a megye északi részéből ismerünk őskőkori településeket. A délebbi területeken a megtelepedés hiányát feltehetően nem csak természetföldrajzi okokkal, hanem a terület kutatottságának hiányával magyarázhatjuk.1 Erre enged következtetni az a tény is, hogy a Kárpát-medence több állatföldrajzi terület érintkezési pontjaként jó vadászati feltételeket biztosíthatott az őskőkori emberek számára.2 A jégkorszak második felében területünkön még módosult a folyóvízhálózat, de a Kárpát-medence vízrajzi képe lényegében már ekkor kialakult. Korlátozhatták a vidék betelepülését az eljegesedések és a köztes melegebb szakaszok idején állandóan változó vízjárások, az átrendeződő folyómedrek, az időszakos és állandó belvizek, mocsaras területek. A több évre visszatekintő jászsági régészeti kutatások3 eredményeként megismert őskőkori és átmeneti kőkori lelőhelyek alapján feltehető, hogy Pest megye délebbi tájegységei is lakottak voltak. Erre utal az a tény is, hogy a felső paleolit vadászok, ha rövid időre is, de ugyanúgy megtelepedtek az alföldi parabola-dűnék lösszel vagy futóhomokkal borított buckáin, mint a középhegységi területeken. A középhegységi vonulatokat tagoló folyóvölgyekben és medencékben számos, már felfedezett őskőkori lelőhely tanúskodik az ember jelenlétéről Pest megyében. A Dunántúli és az Észak-Magyarországi Középhegység a középső és a felső paleolitikum barlanglakó és nyíltszíni telepeken élő népeinek kedvelt vadászhelye volt. Pest megyében a jelzett időszakból több barlangi és nyíltszíni lelőhelyet ismerünk. A földtörténeti múltban teljesen szabálytalanul követve egymást, több eljegesedés játszódott le, melyek közül a legutolsó jégkorszak (pleisztocén) idején - esetleg az azt megelőző harmadkor végén - alakult ki az emberi faj. A jégkorszak (Kr. e. 2-3 millió-10 000 év) földtanilag a negyedidőszak első részét töltötte ki, s ennek fiatalabb szakasza, a jelenkor (holocén) kb. Kr.e.10 000 körül kezdődött. Régészeti szempontból a jégkorszakhoz a paleolitikum (őskőkor) időszaka köthető, míg a mezolitikus (átmeneti kőkor) kultúrák elterjedésének idején már megszűnt a löszképződés, s a jelenkori növény- és állatvilág elterjedésével együtt a jégkori felszínformák is átalakultak. Az 1960-as, 1970-es években született paleoökológiai módszer segítségével, amely az őskőkori ember életmódjának kutatásával foglalkozik, viszonylag pontos képet kapunk a jégkorszak és a föld-történeti jelenkor földrajzi viszonyairól és a környezeti adottságok kihasználására, átalakítására törekvő ember életmódjáról. Az őskőkori ember régészeti hagyatéka mellett a sokoldalú földtudományokra támaszkodó kutatási irányok lehetővé teszik, hogy jobban megismerjük az őskőkori ember jégkorszaki körülményeit. Az ásatásokon feltárt rétegek árulkodnak arról, milyen körülmények között keletkeztek, s az előkerült régészeti leletanyag jelzi, milyen népcsoporthoz tartozhattak készítőik. 1 A Jászságban végzett szisztematikus régészeti kutatásoknak köszönhetően ma már több száz mezolit lelőhely mutatható ki. KERTÉSZ 1996, 43. 2 JÁNOSSY 1979, 180. 3 CSONGRÁDINÉ BALOGH 1990; DOBOSI 1993a, 41-60.: KERTÉSZ 1996, 27-44.
