Ujj György (szerk.): Tanulmányok Pest megye monográfiájához 3. - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 6. (Budapest, 2011)
Dóka Klára: Pest-Pilis-Solt megye kézműipara a török kiűzésétől 1872-ig - Az 1728-as összeírás tanulságai
a viaszöntőkkel, akik a lakások és gazdasági épületek világításában nélkülözhetetlen gyertyát készítették. Ez volt az egyik végterméke a szappanosoknak is, akik faggyút dolgoztak fel szappanná vagy mész hozzáadásával viasszá. A hagyományos beosztás szerint az „egyéb" kategóriába sorolhatók a kefekötők, akiknek asztalosok vagy esztergályosok készítették el árúik fa részeit, amire disznó, ló, kecske vagy borz szőrét dolgozták rá. A mocsaras vidékeken jellegzetes tevékenység volt a kosárfonás, vesszőfonás, amit csak kiegészítő foglalkozásként űztek, mert önmagában nem jelentett megélhetést. A vízből és a vizek használatából meg éltek viszont a halászok, hajósok vagy a révészek, akiket a kéményseprőkkel, bérkocsisokkal, borbélyokkal (sebészekkel) együtt a szolgáltató, nem közvetlenül termelő iparosok közé lehet sorolni.10 11 ______________________________________________DÓKA KLÁRA______________________________________________ Az 1728-as összeírás tanulságai Mint a 3. sz. táblázatból látszik, az 1728. évi regnicolaris összeírás szerint ekkor Pest- Pilis-Solt megyében 8468 jobbágy, 1764 zsellér, összesen 10 232 adózó család élt. Az általános gazdaság- és társadalomtörténeti tanulságok mellett adatai fontosak a kéz- müvesipar története szempontjából is. A forrást a Pest Megyei Levéltár gondozásában Borosy András publikálta." Ez - egyéb adatok között - név szerint a mesterség és legtöbb esetben a jövedelem megjelölésével felsorolja az iparos családfőket. A megyében ekkor 514 ilyen személyt írtak össze. Köztük 40 dolgozott egy vagy több legénnyel, ami az összes adózó 5,02%-a. Az egyes járásokban különbözőek voltak az arányok. A leginkább iparosodott a Pilisi járás volt. Mint említettük, elsősorban ide költözött szerb és német lakosság. A 2470 családfő közül 179 (7,24%) foglalkozott iparűzéssel. A lakosság létszámához képest a legtöbb kézműves Ráckevén volt: 210 családfőből 44 (20,95%), köztük 2-2 csizmadia, 1-1 kerékgyártó, kötélverő, szabó alkalmazott segédeket. A foglalkozások egy része a Dunához kötődött, 5 halász, 11 molnár élt a településen. Szentendrén, ahol 272 adózó családfőt vettek számba, 1728-ban 52 élt iparűzésből (19,11%). Csaknem minden második (20 mester) egy vagy több segéddel dolgozott. Itt a jellegzetes szerb mesterségek voltak a leginkább népszerűek: szűcs, tímár, paplanos, szappanfőző ipart űztek leginkább a városban. A további gyarapodás azonban elmaradt , mert mint jeleztük, a 18. század első felében, a török veszély elmúltával a szerbek jó része fokozatosan visszaköltözött hazájába. Viszonylag sok kézműves tevékenykedett a két uradalmi központban: Óbudán az adózó családfők 12,98, Zsámbékon 12,67%-a. Ezen kívül összesen 10 faluban találtak az összeírok 10 PML Közgyűlési iratok, árszabások 1812-ig. Dóka Klára: A kézműipar fejlődése a török kiűzésétől a céhek megszűnéséig. In: A magyar kézművesipar története. Szerk.: Szulovszky János. Budapest. Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, 2005. 228-230. p. 11 Borosy András: Pest-Pilis-Solt vármegye 1728. évi regnicolaris összeírása. Budapest. Pest Megyei Levéltár, 1997. 94
