Ujj György (szerk.): Tanulmányok Pest megye monográfiájához 3. - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 6. (Budapest, 2011)
Dóka Klára: Pest-Pilis-Solt megye kézműipara a török kiűzésétől 1872-ig - A kézműipar ágazati megoszlása
ágazatokra osztották fel. Az táj besorolás szerint az önálló „egyéb” kategória eltűnt, az első négy csoportba nem illő mesterségek az V.-be kerültek.' A bőripari szakmákat űző iparosokat két csoportra lehet osztani, bőr kikészítő és feldolgozó mesterekre. Pest-Pilis-Solt megyében a legfontosabb bőr kikészítő iparág a tímárság volt. Alapanyagként ökör, borjú, később a lóbőrt használtak, amelynek tisztítását a magyar tímárok vagy cserző vargák füllesztéssel, a cserzést makkgubacsból készült csersavval végezték. Ha német módra dolgoztak, a cserző anyag a timsó volt. A tímárok másik csoportját fehér tímárok képezték, akik közül a tobakok főként birkabőrből szattyánt készítettek balkáni török technológiával, kutyaürülék és szömörce igénybe vételével, míg a kordovánosok elsősorban kecskebőrt használtak/ A bőrkikészítő mesterségek esetében a nagyobb városokban jellemző a differenciáltság, míg ahol kevés mester volt, azok többféle technikával és alapanyaggal dolgoztak.'1 A tímárok és kordovánosok termékeit zömmel a csizmadia és a varga mesterek dolgozták fel. Míg a városokban a két szakma már a 17. században elvált egymástól, a vidéki területeken a differenciálódás később ment végbe. Pest-Pilis-Solt megye mezővárosaiban a csizmadiaság volt a vezető iparág. A mesterek egyaránt dolgoztak férfiak, nők, gyerekek számára, sőt fontos megrendelőjük volta a katonaság is. A vargák a 18. század elején csak papucsot, sarut, női és gyerekcipőt varrtak, majd munkájuk differenciálódott. Mindvégig elsősorban a vékonyabb bőröket használták fel. A német és magyar kézművesekre elkülönülő szíjgyártók timsóval cserzett bőrökből készítették a lószerszámokat, valamint az állattartáshoz szükséges egyéb szíjakat, kötőket. A német és magyar lószerszám díszítettség szempontjából különbözött egymástól. A megyében fontos bőripari szakma volt a szűcsöké, akik főként a Kecskeméti járásban jutottak megfelelő alapanyaghoz. A kikészítés mellett a szőrmét fel is dolgozták. A magyar szűcsök ebből bundákat, ködmönöket varrtak, a németek termékeikhez (pl. a kabátokhoz) használtak textiliát is. A 18. század elején fontos bőripari mesterséget űztek a nyergesek is, akik főként a katonaság igényeit elégítették ki. Később kocsi, hintó és az utazáshoz szükséges egyéb tartozékok (például kocsilámpa, utazó táska) készítésével foglalkoztak. A pesti iparosok konkurenciája miatt számuk a megyében nem volt jelentős. A textiliparosok között megkülönböztették a kelméket előállító szövö/fonó mestereket és a feldolgozó ruházati iparosokat. Előbbiek közül a vásznat szövő takácsok éltek nagyobb számban a megye falvaiban, főként a déli területeken. A textil feldolgozók közül a legfontosabbak a szabók voltak. A megyében az elkészült ruhák szerint megkülönböztették a magyar, német és a rác szabókat. A rácok jellegzetes mestersége volt a pokróc készítés, ahol a takarókon kívül ló és tehén szőrnél kitömött matracok is a termékek közé tartoztak. Német és magyar ágra oszlott a megyében a * 9 _____________________________________DÓIOt KLÁR.A_____________________________________ Ha a 18-19. századi adatokat össze akarjuk szám szerint hasonlítani, érdemest ezt a csoportosítást már korábbi időszakban is figyelembe venni. s Nagybákay Péter: A magyarországi céhes kézművesség jelvényei. Budapest. 1995. 52. p. 9 V.ő. a Szentendrei-szigeten élő mesterek. 92
