Ujj György (szerk.): Tanulmányok Pest megye monográfiájához 3. - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 6. (Budapest, 2011)
Kapronczay Károly: Pest-Pilis-Solt vármegye egészségügye a 18. században - A hazai egészségügyi közigazgatás átszervezése a 18. században
KAPROSC7A Y KAROL Y eredeti oklevelüket, erről hiteles másolatot kellett készíteni és ebből az egészségügyi bizottságnak névjegyzéket kellett készíteni. Csak névjegyzékbe felvettek működhettek hivatalosan és a vármegyék, illetve az orvostartásra kötelezett hatóságok csak e jegyzékbe felvettek közül alkalmazhattak. 1755-ben pedig megjelent a Plán um regulationis in re sanitatis című rendelet, amely országosan szabályozta az orvosi tevékenységet, kötelező normákat állított fel az orvosi és sebészi tevékenységgel kapcsolatban. (Például szabályozta a sebészek által végezhető beavatkozásokat.) E rendelet ismételten megerősítette, hogy az egészségügyi bizottságnak kell bemutatni az okleveleket, amely egy erre hivatott speciális bizottság útján levizsgáztatja, hiszen köteles mggyőződni a kérelmező tudásáról és csak ezután engedélyezhető a hazai gyógyító tevékenység. A gyakorlat megkezdése előtt a névjegyzékbe vett személynek - az orvosjelöltek tanulmányainak segélyezésére képzett alapba - megfelelő összeget kellett lefizetni: a hazaiaknak 12, külhoniaknak 24 körmöd aranyat. E rendelet tényleges célja az orvosi tevékenység ellenőrzése, a szakmai felkészültség felülvizsgálása, valamint a képzetlenek vagy kétes oklevéllel rendelkezők kiszorítása a hazai orvosi gyakorlatból.41 Az igazsághoz tartozik, hogy a rendelet végrehajtása nem volt következetes, így 1765 októberében olyan királyi rendelet jelent meg, amely elrendelte az engedély nélkül orvosi gyakorlatot folytató személyek kitoloncolását az országból, illetve az oklevéllel nem rendelkezők bebörtönzését. (E rendekhez csatlakozik az 1787-ben megjelent utasítás, amely megtiltotta nyomdászoknak a vándor sebészek, foghúzók, orvosok magánhirdetéseinek kinyomtatását.) A Helytartótanácshoz írott jelentésekben gyakran szerepel, hogy sokan megkerülték a rendeletet, egyszerűen nem jelentkeztek az egészségügyi bizottságnál, egy-egy városban letelepedve egyszerűen megkezdték orvosi gyakorlatukat és a valós orvoshiány miatt a helyi hatóságok „elnézőek” voltak. Sok katonai sebész és orvos - leszerelésük után - letelepedett, házat és birtokot vásárolt és „mellesleg” gyógyító foglalkozást is űzött. Sok helyen - elsősorban a Felvidéken - a szomszédos lengyel és a Monarchiához tartozó tartományból „átjártak” gyógyítani, sőt sokan inkább bíztak a nagy orvosi gyakorlattal rendelkező „szomszéd” orvosban, mint esetleg a nagy területen működő „itthoni” orvosban. Az 1750-es években hozott rendeletek csak a keretet adták meg az egészség- ügyi közigazgatás kialakulásához, amelynek végleges formáját újabb intézkedések segítették elő. Az 1752. évi rendelet ellenére a vármegyék többsége nem alkalmazott fizikust, arra hivatkozva, hogy nincs jelölt, felhívásukra senki nem jelentkezett. Ennek ellensúlyozására 1763. június 20-án a Helytartótanács a vármegyék figyelmébe ajánlotta az ország területén élő volt tábori katonaorvosokat és bizonyos fokig tőlük várta a hivatalok elfoglalását. Ezzel egyidőben ismételten meghatározta a megyei fizikusok feladatkörét, elsősorban a felügyeleti és előjárói jogkört. A működő megyei orvosoknak elrendelte a járási sebészi állások betöltettetését, az igazgatási területükön működő sebészek képességének és okleveleik felülvizsgálását, a bábák kioktatását, a sebészcéhek felügyeletét, sőt azok vizsgabizottságában részt kellett venniük, nélkülük nem lehetett sebészi vizsgát letenni. Ismételten elrendelte a jelentési kötelezettséget, évente 41 Gortvay György: Az legújkori magyar orvos- és művelődéstörténet. Bp. Akadémiai Kiad. 1953. 34
