Ujj György (szerk.): Tanulmányok Pest megye monográfiájához 3. - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 6. (Budapest, 2011)
Kapronczay Károly: Pest-Pilis-Solt vármegye egészségügye a 18. században - A hazai egészségügyi közigazgatás átszervezése a 18. században
utazó visszairányításának eshetősége, ha járványos terület felől érkezett. Minden határállomáson kérhettek orvosi igazolást, a járványmentességet illetően. Tennészetesen ez az irat nem óvta az érkezőt, hogy alávessék orvosi vizsgálatnak, illetve a veszteglési idő letöltésétől sem. A járványos területről érkezőt 42 napra különítették el, az árukészlethez legalább 14 napig nem nyúltak hozzá, hogy biztonsággal elvégezhessék a fertőtlenítést. Az Udvari Egészségügyi Bizottság a 42 napos veszteglési időt meghosszabbíthatta 84 napra. Ez a döntés a járvány veszély fokozódásától, illetve a megbetegedések számának növekedésétől függött. A határőrség az 1766. augusztus 25-én kiadott büntetőtörvénykönyv szerint járt el a csempészek ellen: ha kijátszották az őrizetet, embert vagy kereskedelmi árut segítettek át a kordonon, akár halálbüntetést is kiszabhattak rájuk. A „veszteglő intézet” közvetlenül a határ mentén felállított épület (vagy épületek) volt, amelyet a katonaság őrzött, biztosította a megközelíthetetlenséget, illetve megakadályozta az onnan való engedély nélküli eltávozást. Az épület jól szeparált részében voltak a megfigyelés alá helyezettek szobái, egy helyiségben csak egy személy lakhatott, akiknek élelmezéséről gondoskodtak és minden nap orvosi ellenőrzés alá, vetették. Lovát (lovait) gondozták, a kereskedők különféle árúit elkülönítve raktározták. Az intézmény élén a katonai parancsnokság által kinevezett igazgató állt, alárendeltségében változó számú orvos, sebész és szolgáló személyzet működött. A törvénykönyv 49. paragrafúsa (fejezete) pontosan meghatározta az intézmény igazgatójának kötelezettségeit: legfőbb feladata a fegyelem és a rend megtartása volt. A veszteglő intézmény kórháznak minősült, különösebb kényelmet nem biztosított, a bent levőket ellenőrzötten próbálták elzárni a külvilágtól és egymástól is. A korabeli feljegyzések azonban kendőzetlenül leírták az állapotokat: a barakkokat sivárnak és elhanyagoltnak mutatták be, ahol a silány élelmet megfelelő baksisért feljavították, ilyen módon kártyához, könyvhöz, szeszes italhoz is hozzá lehetett jutni, sőt az elzártak találkozását is megengedték, némi unaloműző esti csevegésre. Az 1770. évi egészségügyi törvény vesztegzárral foglalkozó fejezete pontosan rögzítette a fertőtlenítés módjait, meghatározta, hogy mit kell kimosni, lemosni, szellőztetni, illetve megsemmisiteni. Hosszú oldalakon sorolta fel a tárgyakat, áruféleségeket, a velük, kapcsolatos tennivalókkal. Szövegmintát közölt arról az igazolásról, amelyet, a megfigyelési időt letöltött személynek adtak, a bizonyítvány vonatkozott utasra és árujára egyaránt. Szigorú szabályozás vonatkozott az elhunytak temetésére is, továbbá, hogy a ragály áldozatainak személyes tárgyaiból mit kell megsemmisíteni, mit fertőtleníteni, ezeket és az elhunyt esetleges végrendeletét miként kell eljuttatni a hozzátartozókhoz. __________________PEST-PIUS-SOLT VÁRMEGYE EGÉSZSÉGÜGYE A /<?. SZÁZADBAN A hazai egészségügyi közigazgatás átszervezése a 18. században A középkor törvényei kevés intézkedést tartalmaznak a közegészségügyre, a betegekre és ellátásukra vonatkozóan. Az állam részéről történő gondoskodás első formáit a városok és az ipar „megjelenése” váltotta ki, amikor kisebb területen összezsúfolt lakosok körében megnőtt a járványveszély, megnövekedett a különféle betegségek 31
