Ujj György (szerk.): Tanulmányok Pest megye monográfiájához 3. - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 6. (Budapest, 2011)
Kapronczay Károly: Pest-Pilis-Solt vármegye egészségügye a 18. században - Járványok a 18. századi Magyarországon
KAPRO.XCZA YfĹIROLY településekről kiengedték földjeikre a gazdákat járvány idején is, azonban írásos engedélyüket minden alkalommal be kellett mutatniuk a városkapukban posztoló őrségnek. A távoliét engedélyezett időtartamát olyan szigorral betartották, hogy késés esetén nem engedték vissza az illetőt a városba. A városok izolálása lényegesen könnyebb volt a nyitott határokkal rendelkező (városfal, városkapu nélküli) falvaknál. Ebben az esetben több falut magába foglaló régiót zártak el, őrizték a bevezető utakat, a földrajzi adottságokból keletkezett természetes határokat, hegyeket, hágókat, átjárókat, folyókat. Fegyveresek végezték a fertőtlenítést, különös figyelemmel a használati tárgyak, ruhaneműk elégetését. Ez gyakran összetűzésekhez vezetett, ha a szegény családok szinte egyetlen vagyonának számító bútorokat, ruhákat vetették a tűzre. A legszegényebbeknek a rajtuk lévő egyetlen ruha is nagy érték volt, ezért nehézségeket okozott a meghaltak holmijának megsemmisítése. A vesztegzár ideje alatt a lakosság élelmiszerkészlete is kimerült, a katonaság segítségével juttatott élelmiszerszállítmányok célbaérését pedig éppen a zárlat lassította, akadályozta. A vesztegzárral kapcsolatos addigi intézkedések tapasztalatait kamatoztatva minden fontos szempontra kitért az 1770-ben életbe léptetett Generale Normalivum in Re Sanitatis című rendelet. A Habsburg Birodalom és a Magyar Korona alá tartozó területek járványvédelmét a „veszteglő intézményi” rendszerre alapozta, amelynek felügyelője és az utasítások végrehajtója a hadsereg lett. A veszteglő intézményi rendszer az állam távolsági és kereskedelmi útvonalai mentén alakult ki, a Keleti-Kárpátoktól az Adriaitengerig húzódott, nem hanyagolva el a hágókat és a folyók átkelőhelyeit sem, bár a határmenti személy- és áruforgalmat nem tudta megtiltani, nem is említve a csempészet ilyen jellegű következményeiről. Az alapokat III. Ferdinánd (1637-1657) és utódai rakták le, kiteljesedése 111. Károly (1710-1740) és Mária Terézia (1740-1780) uralkodása alatt történt meg. A védővonal Barcson, Eszéken, Zimonyon, Brodon, Gradiskán, Radi- novicon, Kosztajnicán át húzódott, Erdélyben Radna, Ojtoz, Gyimes, Tömős, Vöröstornya, Törcsvár, Búza és Vulkán érintésével haladt, a felsorolt településeken hozták létre a veszteglőállomásokat. E helyeken a határőrség mindenkivel (magánosok, kereskedők, vándorok stb.) szemben feltartóztatási joggal rendelkezett, köteles volt a személyi pogy- gyászt, a kereskedők teljes szállítmányát átvizsgálni, a járványos területekről érkezőket - még ha nem is mutatták a betegség jeleit - a veszteglő intézményekben meghatározott időre elzárni. A járványügyi intézkedés költségeit a birodalmi kincstár biztosította, a járványvédelemmel kapcsolatos időszerű intézkedéseket a Birodalmi Egészségügyi Bizottság, illetve a helyi hasonló nevű bizottság adta ki. Az elzárás ideje változott: a Török Birodalom felől érkezőknek - ha ott nem volt járvány - 21 napot kellett a veszteglőben tölteni. Ennek eltelte után orvosi igazolással távozhatott, személyes holmiját fertőtlenítették. A kereskedők árukészletét szintén fertőtlenítették, illetve a fertőzés közvetítésére különösen alkalmas áruféléket hivatalosan megsemmisítettek, ezekre az árukra részletes jegyzék hívta fel az ellenőrzés figyelmét. Azokat, akik nem vetették magukat alá az ellenőrzésnek és nem voltak hajlandóak az elzárás idejét letölteni, azokat visszatérítették, és nem léphették át a záróvonalat. A postai küldeményeket (levelek, iratok, könyvek) még akkor is fertőtlenítették füstöléssel, ha éppen nem volt járvány. A tengeri kikötőkben a veszteglés ideje 7 naptól 21 napig tartott, természetesen a lehetőségek között volt az 30
