Ujj György (szerk.): Tanulmányok Pest megye monográfiájához 3. - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 6. (Budapest, 2011)
Kapronczay Károly: Pest-Pilis-Solt vármegye egészségügye a 18. században - Járványok a 18. századi Magyarországon
PEST-PILIS-SOLT VARMEGYE EGÉSZSÉGÜGYÉ A IS. SZAZADBAN bizonyította, hogy a sűrűn lakott településeken „arat a halál", míg, akinek sikerült elmenekülni, a világtól elzárt vidéken menedéket találni, az joggal reménykedhetett a megmeneküléstől. Heltai krónikája szerint 1479-ben Mátyás király a nagy pestis idején „erdőkben és kies vizek melleit bujdosóit’'. 1508-ban 11. Ulászló király a budai pestisjárvány kitörésekor egész családjával Pozsonyba menekült, majd 1510-ben legszűkebb udvartartásával Szeged irányában talált lakóhelyet. A legrégibb európai járványrendeletek az olasz városokban, kikötőkben születtek meg, a rendelkezés végrehajtásának felügyeletét a katonaságra, fegyveres szervezetre bízták. A kikötők védelmének megszervezése arra a tapasztalatra épült, hogy a pestist (és egyéb fertőző kórt) a távoli országokból általában Afrika vagy a Földközi-tenger keleti kikötőiből érkező hajókkal hurcolták be Európába. Hasonló veszélyt jelentettek az Ázsia belsejéből érkező karavánok árucikkei, a messzi vidékekről jövő emberekkel való érintkezés szintén a fertőződést hordta magában. Ezért a védekezés megszokott formája lett, hogy a betegségre gyanús embereket távol tartották a településtől, a közösségtől, sőt a megbetegedetteket - nem éppen humánus módon - elűzték a városokból. 1374-ben a modenai hercegséghez tartozó Reggio di Tessin hercege, Bemabeo Visconti úgy rendelkezett, hogy a „pestisben megbetegedettek hagyják el a várost, és az erdőkben telepedjenek le. Aki pestises beteget ápolt azt 10 napra elkülönítsék". A rendelet megszegőit halállal büntették. Ebben az évben Velence egyetlen hajót sem engedett kikötni kikötőjében, Visconti herceghez hasonló intézkedést léptettek életbe. Szinte általánossá vált a gyanús személyek izolációja, így 1377-ben Raguzában már egy hónapra különítették el azokat, akik pestises helyről érkeztek, vagy ilyen fertőzötteket ápoltak. 1383-ban Marseilles-ben az elkülönítés időtartamát 40 napra emelték, az árukat „szellőztették”. Az akkori felfogás szerint (sőt még századokon át) úgy vélték, hogy a járvány a „megromlott levegő”-n keresztül terjed, ezért a betegek ruháit, közvetlen használati tárgyait általában elégették, a helyiséget alaposan kiszellőztették, de még ennél is fontosabbnak tartották a füstöléssel való fertőtlenítést. 1399-ben Reggio di Tessinben úgy módosították az 1374. évi rendeletet, hogy pestisjárvány idején a várost lezárták, senkit sem engedtek be a városfalakon belülre. A pestises betegek házait kiürítették, csak alapos szellőztetés, füstölés után, 10 nap elteltével lehetett visszaköltözni, a személyes tárgyakat, ruhaneműket 10 napos szellőztetésnek, füstölésnek vetették alá, az elhunytak személyes holmiját viszont szigorúan meg kellett semmisíteni, a betegeket, azok hozzátartozóit, illetve a rendészeti feladatokat, ellátókat (munkájuk ellátása után) szigorúan őrzött házakban 10 napra elzárták a külvilágtól. Az elkülönítésre szolgáló hely, épület a karantén, amely elnevezés a negyvennapos elzárásra utaló francia quarante, illetve az olasz quaranta kifejezésből alakult ki, az intézmény valamilyen formában való létrehozása csakhamar Európa-szerte elterjedt. A 15. század vége felé Franciaországban eredménnyel vezették be a megkülönböztető jelek használatát is: az orvosoknak és ápolóknak a védőruha viselésén kívül kötelező volt a piros bottal való járás-kelés, mindez felhívta az emberek figyelmet a fertőződés veszélyére. A pestisbe esettek házára fehér keresztet festettek, a betegek családtagjai pedig, csak fehér bottal a kezükben mehettek az utcára. 27
