Ujj György (szerk.): Tanulmányok Pest megye monográfiájához 3. - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 6. (Budapest, 2011)

Kapronczay Károly: Pest-Pilis-Solt vármegye egészségügye a 18. században - Járványok a 18. századi Magyarországon

K'APRONCZA Y KAROL Y

folyók környékének elhanyagolása végül elmocsarasodáshoz vezetett. Ugyancsak figyelembe kell vennünk azt a tényt is, hogy a 16-17. században, Európában - az ún. „kis jégkorszak” idején - csapadékosabb és hűvösebb időjárás következett be, ami nemcsak hatalmas dunai és tiszai árvizeket okozott, de gyorsította - a különben is félig lakatlan területeken - az elmocsarasodást. Az ártéri vízelvezetések elmaradása miatt tavasszal egyre nagyobb területek kerültek víz alá, használhatatlanná, fokozatosan mocsárrá váltak. Ez történt a Felső-Tisza vidékén, a településeket járhatatlan lápok vették körül. E sziget jellegű településeknek ezek a vadvizek, a járhatatlan lápok és mocsarak védelmet jelentettek a katonai mozgások, a török és császári katonák ellen. Ám ezek a vidékek nemcsak a mozgó hadseregeket, hanem a helyi lakosságot is veszélyeztették: a málária, a tífusz válogatás nélkül szedte az áldozatait. Jordán Tamás (1539-1585), 1566-ban a török ellen harcoló császári hadsereg tábori főorvosaként leírta a Morbus hungaricusként ismert járványos betegséget, amely a később használatos értelmezéstől eltérően a tífusz volt. Ez valóban jellegzetes betegség az elhanyagolt vizes vidékeken, szennyezett kút- és vízrendszerek környékén jelentkezik.31 Jordán Tamás ugyancsak megfigyeléseket tett a maláriára, mint egy lázas és visszatérő betegségre is, amely a Duna-Tisza vidékein tömegével betegítette meg a katonákat. Bármennyire is jó megfigyelő volt Jordán Tamás, a betegség okát Isten büntetésének tartotta, bár az ellenszert jól állapította meg: tilos poshadt vizet inni, a gyógyulni vágyók hagyják el a mocsaras vidéket. Igaz, később a pestisjárványok is ezeken a vidékeken szedték a legnagyobb áldozataikat. A deista magyarázatot csak a 18. század elején vetették el Európában, amikor már felismerték a járványos betegségek fertőző jellegét. Bár a konkrét okot még nem tudták megnevezni, a járványok keletkezését valamiféle atmoszférikus, tellurikus és kozmikus jelenségekre vezették vissza, amiben sok hasonlóságot mutattak az ókori görög orvosi magyarázatokkal. Ez a felfogás - amely az egész középkori járványelméleten végigvonult - a járványok okát a természeti környezetben (víz, talaj, a levegőben „szuszpendált, hipotetikus, a megbetegedett egyéntől független mérgező anyagban, a miazmákban”) keresték. Ennek a miazmatikus felfogásnak az értelmében a maláriát a mocsárból, annak vizenyős talajából és rothadó vizekből keletkező, a mocsár feletti levegőben lévő kigőzölgések (effluvia, mocsárelmélet) okozzák. Ezért volt a váltóláz későbbi magyar neve a „mocsárgerji láz”.32

A „maláriaellenes küzdelmet” már 1716 után megkezdték, miután az ország utolsó területeit is visszafoglalták a törököktől: levezették a Temesvárt körülvevő várárkok vizét, a mocsarakat levezető csatornákkal ívelték át, a „kitűnő” szúnyogot tenyésző helyeket betömték, illetve kiszárították, de rendszeresen leégették a legelőket is. A lecsa- polást 1716 után Mercy katonai és polgári kormányzó irányította. 1728-1735 között megépítették a Béga-csatomát, 1761-1777 között országosan nagyarányú ármentesítési, folyamszabályozási és vízlecsapolási munkát indítottak, amelyet Gerhard van Swieten, a Monarchia közegészségügyének és orvosképzésének, Mária Terézia udvari tanácsosi

Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek. III. MOK, 1940. 24 1. 33. 36. 97. 481. pont,

Schwartz Ignác: Az 117. évi temesvári malária járványról. In: Orv. Hetil. 1891.26. sz. 627-701.1.

22