Ujj György (szerk.): Tanulmányok Pest megye monográfiájához 3. - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 6. (Budapest, 2011)
Dóka Klára: Pest-Pilis-Solt megye kézműipara a török kiűzésétől 1872-ig - A megye kézműipara az 1828-as összeírás alapján
PEST-PILIS-SOLT MEGYE KÉZMŰIPARA A TÖRÖK KIŰZÉSÉTŐL 1R72-IG Míg 1728-ban a megyében a nagy számú kovács mester miatt a fa- és fémiparosok voltak többségben, most mind az önálló mesterek, mind az összes iparos vonatkozásában a bőriparosok csoportja került az élre. Az önállóknál a bőripart a textil, majd a fa- és fémipar követi, míg az összes iparost illetően - a legények megoszlása miatt - bőr, fa- és fém, textilipar a sorrend. A megye leginkább iparosodott járása a Váci járás volt, ahol minden 50., ezután szorosan következett a pilisi, ahol minden 51. lakos volt iparűző, míg a kecskemétiben csak minden 85., a Soltiban minden 101., a pestiben viszont csak minden 128. személy foglalkozott kézművességgel. Bár a Váci járásban 1830-ban fele annyian sem laktak, mint a kecskemétiben, a nagyobb iparsűrüséget itt most is Vác városi kézművesek nagy száma okozta. Ahogy 100 évvel korábban, a megye mezővárosai közül itt élt a legtöbb kézműves, és a 441 önálló mellett 287 legény dolgozott. Ez annyit jelent, hogy öt mester közül négynek jutott legény. Ráadásul ők nemcsak az építőiparban dolgoztak, hanem elsősorban a fa és fémiparosok tevékenységét segítették. Vác városában 1830-ban 9437 fő lakott, minden 14. lakos kézműves volt, mivel a püspöki székhely és környéke megfelelő keresletet biztosított számukra. A 441 iparosból 172 a bőr, 108 a textilipart űzte. Vácon kívül két uradalmi központban, Gödöllőn és Aszódon nőtt meg az iparüzök száma, és itt is a bőripar vezetett. Ágazati megoszlás szempontjából az egész járásban is a bőripar súlyát emelhetjük ki az önálló iparosok, a legények és az összes iparűzők vonatkozásában egyaránt. A szintén iparosodott Pilisi járásban Óbudán dolgozott a legtöbb kézműves, akik közül csaknem mindenkinek jutott legény. Óbuda is uradalmi központ volt, azonban fejlődését a budai piac közelségének is köszönhette. A járásban emellett nagy számú falusi iparüző élt. Itt a bőripar nem volt különösebben jelentős, a rendelkezésre álló nyersanyag miatt - ahogy a 18. században - most is a faiparban dolgozott a legtöbb mester, illetve önálló iparos. Ki kell viszont emelni az 1812-ben testületté szerveződő takácsokat, akik a lakossághoz képest nagy számban éltek egy-egy településen. Tök községben 19, Tinnyén 6, Szigetszentmiklóson 10, Bián 8, Pátyon 9 takács dolgozott, és 20 takács élt Ráckevén is, ahol a molnár mesterség volt egyébként a vezető iparág. Ezek a mesterek, még ha nem is egész évben dolgoztak, többet termeltek, mint amire helyben szükség volt. Ahogy a kecskeméti szűcsöknél is láttuk, nekik is a kereskedők biztosították a felvevő piacot, akik járták a falvakat, megvették a vásznat, és ha szükség volt rá, nyersanyagot is adtak a kézműveseknek. A Kecskeméti járásban az iparosok Nagykőrösön, Kecskeméten és Cegléden csoportosultak, és itt is láttuk, elsősorban a bőrfeldolgozó és ruházati ipart űzték. A legnagyobb gondot itt a munkaerő hiány jelentette. A járásban átlag minden 8. mesternek volt legénye, de a három említett nagyobb városban még ennél is rosszabb arányok alakultak ki. Kecskeméten 419 mesternek mindössze 30 legénnyel dolgozott, Nagykőrösön pedig 308 önálló mellett 37 segéd volt. A ceglédi mesterek 36%-a, a nagykőrösiek 37%-a bőriparos, elsősorban csizmadia mesterséget űzte, és Kecskeméten is az összes önálló 'A részét tette ki az ide tartozók száma. Termelésük messze meghaladta a helyi szükségleteket, ezért volt fontos számukra, hogy más városok vásáraira eljussanak, és ott - mint láttuk - előnyös helyet harcoljanak ki testületüknek. 133
