Ujj György (szerk.): Tanulmányok Pest megye monográfiájához 3. - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 6. (Budapest, 2011)
Kapronczay Károly: Pest-Pilis-Solt vármegye egészségügye a 18. században - A Rákóczi szabadságharc egészségügye
KAPRONCZA YK.4ROL Y A korabeli katonai gyakorlatnak megfelelően a csapatoknál a sebesülteket az adott katonai egység századborbélya részesítette „ellátásba”, aki ismerte a legfontosabb sebészi fogásokat, a kötözés és a csontrögzítés eljárásait, súlyosabb esetekben a beteget a képzett ezredsebészhez szállítatta át. A borbélysebészek csekély szakmai ismeretekkel rendelkeztek, így már a francia hadseregben - az ellátás biztonsága miatt - képzett ezred- sebészeket alkalmaztak, akik mellett néhány képezett sebész és borbélysebész működött. Tőlük függetlenül működtek a csapatoknál (a századoknál, a zászlóaljaknál) a borbélysebészek, akik az ezredsebész beosztottjai voltak. Az ezredsebész - alkalomtól függően - külön tábori kórházat létesíthetett, amely a gyakorlatban néhány sátrat, előrenyomulás esetén több szállító szekeret jelentett. Az ezredsebészi beosztás létrehozásáról - Lang Jakab javaslatára - II. Rákóczi Ferenc fejedelem az 1705. február 8-án kiadott pátensében rendelkezett. Ezt a posztot csak vizsgázott és képzett sebész tölthette be, aki aztán az ezredtörzs kötelékébe került. A kinevezés után egyéves szerződést kötöttek, amit újítani lehetett. Egyetlen kikötés volt, hogy a szerződés felbontása után nem állhatott az ellenség szolgálatába. Az ezredsebésznek gyógyító munkát kellett végezni, elöljárója volt a „kézművesség szintjén álló” borbélysebészeknek és sebészsegédeknek. Az is bizonyos, hogy többszöri kísérlet után sem lett Lang Jakab az ezredsebészek elöljárója. A gyorsan mozgó kuruc egységeknél a sebesült katonák csak rövid ideig maradhattak: igyekeztek őket a legelső faluban elhelyezni, ahol. ha nem volt sebész, saját embe reikből hagytak vissza valakit a sebesültek ellátására. Ezekből, a „sebesültgyűjtőkből” a felépült katonák visszakerültek csapatukhoz, a hosszabb kezelést igénylők a hátországi „kórházakba” kerültek. A sebesültek ilyen módcn történt ellátása feltűnt a császáriaknak is, jelentéseikben dicsérően szóltak erről. A hátországi kórházak általában városi ispotályok voltak, ahol a helyi sebészt megfizettek munkájáért, pénzt és gyógyszert adtak neki. 1705. március 31-én Rákóczi Ferenc Bercsényi Miklóson keresztül elrendelte egy olyan hadi intézmény megszervezését, „ahol a borbélyok, azokhoz való requisitumok, interten- tiojokra naturálék találtatnak”. Ezeket nem ötletszerűen, hanem a hadműveleti iránynak megfelelően állították fel, általában a frontvonalaktól ötven-hatvan kilométerre. Ismert tábori kórházak, „ispotályok” működtek Besztercén, Selmecbányán, Újbányán, Érsekújváron, Léván, Lőcsén, Rimaszombaton, Rozsnyón, Kassán, Eperjesen, Sümegen, Mihályfal- ván, Erdélyben és a Tiszántúlon, Kolozsváron. Nagybányán, Sárospatakon, Debrecenben, a Duna-Tisza közén, Gyöngyösön. Egerben, Murányban, Szolnokon és Szatmárban. Ezek polgári intézmények voltak, a működés felügyeletét az alispán vagy a helyi bíró látta el, kiadásaikat a hadbiztosság közvetlenül fizette. A gyógyszereket a helyi patikákból vásárolták, illetve a hadsereg központi raktárából, Selmecbányáról szállították oda. A rendszer jól működött, bár gyakran voltak pénzátutalási nehézségek, másrészt a polgári hatóságok „csillagászati” számlákat nyújtottak be a hadseregnek. Az egyre jobban elszegényedő kuruc állam számára jelentős áldozatot jelentett a beteggyógyító intézetek fenntartása, de a legnagyobb nehézségek között is működtették. 1708-ban elrendelték az úgynevezett curatorium megszervezését, amely lábadozó kórházat jelentett, és amelyeket Rimaszombaton, Stubnyán és Mihályfalván szerveztek meg. Ide a parancsnokok „beutalásával” lehetett 12
