Ujj György (szerk.): Tanulmányok Pest megye monográfiájához 3. - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 6. (Budapest, 2011)
Dóka Klára: Pest-Pilis-Solt megye kézműipara a török kiűzésétől 1872-ig - Az 1805-1813. évi céhreform
céh működése ismert. Kisebb volt a hanyatlás Nagykörösön, ahol hat testület kapott 1813 után céhlevelet.6" A felsorolásból látszik, hogy a mesterek olyan területeken törekedtek új céhek létrehozására, vagy a korábbiak megerősítésére, ahol az ipar fellendülőben volt, az ipar- űzők száma növekedett, tartani kellett a céhekbe jelentkezők nagy számától vagy az azon kívüli kontárok versenyétől. A konkurencia a 19. század első felében a céhek legnagyobb ellensége volt, és végső soron az egész struktúra széteséséhez vezetett. Kétségtelen azonban az is, hogy a testületté alakulás különösen a szegényebb, falusi mesterek számára kiemelkedést jelentett a kontársorból, lehetővé vált számukra legények, inasok fogadása, árucikkeikkel megjelenhettek idegen városok országos vásárain.65 66 A kialakult gyakorlat szerint a céhlevelet kérők először saját városuk vezetőségéhez, vagy a falusiak a szolgabiróhoz fordultak, majd kérésük a Helytartótanácshoz került. A Helytartótanács alkalmanként megkérdezte az illetékes földesúr véleményét, és minden esetben véleményt kért a vármegyei vezetőségtől. Pest-Pilis-Solt megyében a közgyűlés rendszerint nem támogatta ezeket a kéréseket. A hangadó liberális köznemesség a verseny korlátozását, az ipar fejlődésének akadályát látták a céhekben. Mint láttuk, az 1800-as évek első évtizedében még az uralkodók által megerősített, az 1761- es reformokkal „korszerűsített” céhleveleket is korrigálni kívánták, az 1820-as évektől viszont az volt a megye vezetőségének véleménye, hogy mindenkinek joga van a kenyérkeresethez, ami akár a céhen kívüli iparűzés is lehet. A céhlevelek nem akadályozhatják meg senki egyéni munkáját, azok egyes pontjai csak a testületek tagjaira vonatkoznak, az ő jogaikat és kötelességeiket, egymáshoz való kapcsolatukat szabályozhatják, és nem állíthatnak másnak korlátokat. E véleményük szemben állt az uralkodónak és a Helytartótanácsnak a céhek megreformálását, de az új keretek között történő fenntartását kívánó nézeteivel. Ezt a véleményt 1845-ben így fogalmazták meg: „a czéhbeli szabadalmakat mi mindenkor magukban a kiváltság levelekben is ben foglalt azon záradékokkal fogadtuk és fogadjuk el, »mennyiben mások jagaival nem ellenkeznek«, - a hazai polgárok legtörvényesebb jogaik közzé pedig azt számítjuk, hogy élelme tisztességes keresete módjában senki nem gátoltathatik, s »ennél fogva a« czéhbeli szabadalmakat az azokat nyerők személyeiken túl másokra kitérj eszthetőknek nem tartván, akképen vagyunk meggyőződve, hogy valamint a szabadalommal bíró mester emberek legényeket tarthatnak és szabadíthatnak fel, a »nem kiváltságossak ellenben illyen jogokkal nem bírhatnak«, úgy más részről azok kik a czéhbe nem tartoznak ugyan azon mesterségnek magok kezeikre szabadon leendő üzésében nem gátoltathatnak.”67 így nem támogatták az új céhlevelek megadását még akkor sem, ha tisztában voltak azzal, hogy érvelésüket a Helytartótanács nem fogja elfogadni. Például 1845- ben az újhartyáni kovács, kerékgyártó, csizmadia, takács mesterek kérelmét azzal javasolták elutasítani, hogy „a folyamodók részére czéhbeli kiváltságnak kiadását ______________PEST-PILIS-SOLT MEGYE KÉZMŰIPARA A TÖRÖK KIŰZÉSÉTŐL 1872-IG______________ 65 Eperjessy, 1965. 252-254. p. “Eperjessy, 1965. 240-247.p. 67 MOL C 49. 1845-2-237. 119
