Ujj György (szerk.): Tanulmányok Pest megye monográfiájához 3. - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 6. (Budapest, 2011)
Dóka Klára: Pest-Pilis-Solt megye kézműipara a török kiűzésétől 1872-ig - Céhes szervezetek a török kiűzése után
egyúttal az ő kötelezettségük volt, hogy megvédjék őket a vargák, tímárok kontárkodásától, a kalmárok által behozott árú versenyétől. A közös ügyeket a céhgyüléseken tárgyalták meg, ahol a részvétel kötelező volt. A közösség dönthetett a 12 Ft-nál kisebb értékű ügyekben, ezen felül viszont a városi tanács volt illetékes. A céhgyülésen rótták ki a büntetést azokra is, akiknek munkájára a vevőknek panaszuk volt. Hogy ezt elkerüljék, a dékán rendszeresen ellenőrizte a mesterek munkáját, és kisebb hiba esetén maga is bírságot szabhatott ki. Közösen vettek részt mestertársaik temetésén, segítették a betegeket és a bajbajutottakat. Szabályozták az alapanyag (bőr) beszerzését. Ha nagyobb mennyiség érkezett a városba, azt egymás között igazságosan osztották el, ha pedig valaki egyénileg vásárolt, más az alkuba nem bocsátkozhatott, nem ígérhetett többet a bőrökért. Aki termékeik készítésével akart foglalkozni, annak be kellett lépnie a céhbe. Igazolnia kellett, hogy megtanulta mesterségét, jelentős taksával és ebéd adásával tartozott, de remek munka készítésére nem kötelezték. A mesterek fiai és vejei ilyenkor kevesebb pénzt adtak. A testület gondot fordított az utánpótlás nevelésére. A mesterek egyszerre egy inast vehettek fel, akik három évig tanultak. Amikor ebből már két év letelt, újabb inas szegődtetésére volt lehetőség. Az említett, több testület által is átvett 1725. évi budai takács (vászonszövő) céhlevél (II. sz. dokumentum)18 26 pontot foglalt magában, és a mesterek lehetőséget kaptak arra, hogy azt - városuk nevének beillesztésével - saját céljaiknak megfelelően helyenként átfogalmazzák az eredeti elvek tiszteletben tartásával. Az átvevő (kecskeméti) mesterek első pontjukban jelezték, hogy a budaiak fiókcéhe kívánnak lenni, mert már létszámuk olyan nagy, hogy érdemes a testület alakítására. Az újakat remeklés után kívánták felvenni mestereknek, sőt a tudás bebizonyítását megkövetelték a más városokból beköltöző társaiktól is. A testület lehetőséget kapott arra, hogy a környező településeken élő és dolgozó mestereket soraiba fogadja. Nekik is meg kell jelenniük a céhgyűléseken, és a helyiekhez hasonlóan, de kisebb mértékben járultak anyagilag hozzá a közös kiadásokhoz. A céhlevél szerint a városba érkező legényeket az atyamester állította munkába. Az inasok számára a tanulóidő három év volt, és ugyanennyit kellett vándorolni a kitanult legényeknek, mielőtt mesterjogot kértek. Céhen kívüliek mesterségüket nem űzhették, cikkeiket a városban nem értékesíthették. Országos vásárokon idegen mesterek és kereskedők árulhattak vászon termékeket, azonban a céhtagok ezeket megvizsgálhatták, és ha nem találták megfelelőnek, nem engedélyezték az árusítást. Itt viszonylag kevés szó volt a vallási kötelezettségekről, ami a protestáns lakosságú városokban könnyebbé tette a szabályok átvételét. Az idézett 1725. évi átvett és az 1698 évi saját céhlevelek egyes pontjai reprezentálják a korabeli testületek működését, és egyúttal megtalálhatók azon előírások, amelyek azt a következő évtizedekre meghatározták. Jellemző a törekvés az utánpótlás nevelésére, a csekély munkaerő igazságos elosztására, a munka minőségének biztosítására. Ennek egyik módja a munkafolyamat rendszeres ellenőrzése, ami főként a ______________________________________________DÓKA KLÁRA______________________________________________ ls Magyar Országos Levéltár (MOL) C 25. No. 1 / 20. 100
