Soós István (szerk.): Tanulmányok Pest megye monográfiájához 2. - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 5. (Budapest, 2008)
Soós István: Pest-Pilis-Solt vármegye és a Neoacquistica Commissio (1696-1703) - Bevezetés
SOÓS ISTVÁN A NEOACQUISTICA COMMISSIO ÉS PEST-PILIS-SOLT VÁRMEGYE (1696-1703) BEVEZETÉS 1. A Neoacquistica Commissio és a nemesi birtokjogok igazolása A török hódoltság idején túlnyomórészt a Habsburg uralkodók alatt megmaradt Magyar Királyság területére visszahúzódott arisztokraták és közbirtokosok a királyi adományozás, továbbá vásárlás, öröklés vagy zálogba vétel révén szerzett Pest- Pilis-Solt vármegyei birtokaikat folyamatosan bírták, illetve azokra a török kiűzését követően is természetszerűleg igényt tartottak. A Bécsben rezideáló magyar uralkodó, a császár és király, valamint kincstára szintén jogot formált a császári-királyi hadsereg által visszavívott, újszerzeményinek (neo-acquistica) nevezett területekre, „de iure belli” kizárólag önmagát tekintve jogos tulajdonosának.1 A töröktől visszafoglalt országrészek összes jövedelme mint „pro Fisco Regio seu Camera’' volt kezelendő, mégis Bécs számára természetes volt, hogy mind a visszahódított területek, mind pedig az onnan befolyó jövedelmek nem a Magyar Kamara, hanem közvetlenül az Udvari Kamara hatásköre alá tartoztak.2 A bécsi udvarnak az a törekvése továbbá, hogy a visszaszerzett magyarországi térségekben saját elképzeléseit érvényesítse a fegyver jogán magának vindikált a föld- birtoklási rendben és a régi vármegyei közigazgatás helyébe saját adminisztrációját szervezze meg, kivéve ez utóbbit a fő- és köznemesség kezéből, nem járt, ám a köz- igazgatási és kincstári viszonyok át- illetve újjászervezése nélkül nem is járhatott sikerrel. Ehhez részint hiányoztak a gazdasági feltételek, részint pedig a magyarországi társadalmi bázis, illetve társadalmi-politikai támogatottság. A háborús nehézségek, az állam nagymérvű eladósodása, a lepusztult, a kimerült ország, a pénzügyi csődhelyzet, végül pedig a magyar nemesi rend ellenállása - úgy tűnt - kivitelezhetetlenné tették a bécsi udvar (egyes), meghatározó katonai-kincstári vezetőinek a fenti szándékait. Sőt, időközben ugyanis a felszabadított országrészek jelentős többségében visszaállt a hagyományos nemesi közigazgatás, és a nemesség régi jogait gyakorolva némileg az új, megváltozott körülményekhez igazodva, de a tradíciókhoz makacsul ragaszkodva, ismét hozzáfogott vármegyéje igazgatásához, anélkül, hogy ebben a tevékenységében a központi hatalom valójában akadályozni tudta volna. Azt azonban az udvarnak mégis sikerült elérnie, hogy eleinte megbízható híveit ültet1 Theodor Mayer: Verwaltungsreform in Ungarn nach der Türkenzeit. Zweite, durchgesehene und ergänzte Auflage. Herausgegeben von Josef Fleckenstein und Heinz Stoob. Bearbeitet von Adalbert Toth. Sigmaringen, 1980. 20. p. 2 H. Pálffy Ilona: A kamarai igazgatás bevezetése a töröktől visszafoglalt területeken. In: Emlékkönyv Domanovszky Sándor születése hatvanadik fordulójának ünnepére 1937. május 27. Bp., 1937.475. p.
