Soós István (szerk.): Tanulmányok Pest megye monográfiájához 2. - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 5. (Budapest, 2008)
Soós István: Pest-Pilis-Solt vármegye és a Neoacquistica Commissio (1696-1703) - Bevezetés
SOÓS ISTVÁN te a vármegyei adminisztrációk élére. Számos esetben pedig a visszahódított földekből a Habsburg Birodalmat feltétlen hűséggel támogató, elsősorban idegen származású személyeket részesítette adományokban.3 Mindez persze mélyen sértette a birtokaikra még jórészt vissza sem tért közbirtokosokat, akik gyakorta megtapasztalhatták: az uralkodó és udvara úgy adományozott, vagy adott el birtokokat, hogy okleveles és egyéb privilégiális dokumentumok ellenőrzésével előzetesen meggyőződött volna arról, vajon az illető birtokoknak valóban nincs tulajdonosuk, vagy időközben éppenséggel azok például magszakadással vagy konfiskálással visszaszálltak a koronára, illetve a kincstár tulajdonába kerültek. Hozzá kell tenni azonban, hogy az uralkodó a birtokadományozásokat mindig a Magyar Királyi Udvari Kancellária közreműködésével tette, és a Magyar Kamara, valamint a fis- kus előzetes ellenőrzésével, s egyetértésével. Kétségtelen tény, hogy a török hódoltság alatt több birtokos család kihalt. Számos esetben előfordult az is, hogy a birtokok tulajdonjogát igazoló okleveles iratanyag jelentős része elveszett, illetve elpusztult, és így a szóban forgó bir- tok/birtokok birtokjogát nem tudták kellően igazolni. Ez azonban nem akadályozta meg a nemességet abban, hogy ősi jusson kizárólag önmagát tartsa a birtokok vagy területek tulajdonosának. Bizonyítékként többek között, sőt talán elsősorban, a hagyományos történelmi jogrendet hozta fel, mely a másfélszázados török uralom alatt is megszakítás nélkül érvényben maradt.4 Ezzel szemben viszont az uralkodó és udvara arra hivatkozott, hogy a ius Turcicum fegyverrel történt megszerzésével együtt az illető területek feletti teljes joghatóságot is megszerezte, így szabadon rendelkezhetett azokkal. Bécs és az Udvari Kamara 1686 után ugyan nem változtatott a földbirtoklás több évszázados tradicionális rendjén, azt mégis sikerült elérnie, hogy megnehezítse a köznemesség dolgát tulajdonának, illetve birtokjogának igazolásában. Ezt célozták azok, a már az 1680-as évek második felében született elképzelések, amelyek szerint „a birtokviszonyok rendezésére, a gazdasági élet alapvető újjászervezésére csak a török háború befejezése után került volna sor; addig a visszahódított terület teljesen a császári kincstár tulajdonában maradt volna, s csupán jövedelmeit, amelyeket a bécsi Udvari Kamara alá tallózó Budai Kamarai Adminisztráció kezelt, fordították volna a háborús kiadásokra”.5 Ezeket az elképzeléseket később módosították, mégpedig akképpen, hogy „az újszerzeményi területből nyerhető jövedelmek emelése végett” a kincstár a birtokok eladását, értékesítését és egyúttal új birtokviszonyok (pl. uradalmak) létrehozását, kialakítását, illetve a régi domíniumok (pl. a Magyar Királyság észak-keleti térségében a hatvani, bujáki és siroki) újjászervezését is tervbe vette.6 I. Lipót a fentiek szellemében bocsátotta ki 1688. december 9-én azt a rendeletét, melyben többek között kimondta, hogy az 1683 után a töröktől visszafoglalt 3 Vö. erről bővebben Marczali Henrik: Magyar birtokviszonyok. 1711-1740. In: Budapesti Szemle, 92. k. 250. sz. Bp., 1897. 3-6. p.; R. Várkonyi Ágnes: Agrárstruktúra és a föld birtokba vételének problémái Magyarországon a török kiűzése után. In: Történelmi Szemle, 13 (1970) 1-2. sz. 24. p. (A továbbiakban: R. Várkonyi, 1970.) 4 R. Várkonyi, 1970. 24-25. p. 5 Nagy István-F. Kiss Erzsébet: A Magyar Kamara és egyéb kincstári szervek. (Szerk.: F. Kiss Erzsébet.) Bp., 1995. 372-373. p. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai. I. Levéltári leltárak 9.) 6 Uo. 373. p. 18
