Kerényi Ferenc: Pest vármegye irodalmi élete (1790-1867) - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 3. (Budapest, 2002)

4. Az irodalmi élet metamorfózisa (1849-1867) - 4.2. Műhelyek és műfajok

vegyesen prózai és verses búcsúztatóiban tekintélyes idézetanyagot használt fel a magyar irodalomból. (A verses gyász- és sírbeszédek, persze, saját költeményei.) Az ő hitvallása szerint a „tankölteményi elem” túlnyomó szerepe kívánatos, „ez pedig az egyéniségek jellemzése által kivihető.” Az elparentált, hétköznapi sorsú, de legfeljebb lokális szerepet játszott emberek életútját az irodalom segített általánosan morális érvényűvé emelni. Kölcseytől a Zrínyi dalának utolsó, a nemzethalál rémét felvázoló strófája vitaalapul szolgált: belekerült az Ifjú fölött, az Öreg Gyermektelen nő fölött és az Öreg földműves fölött mondott beszédbe is. A Nemzeti erényekkel kiválóan ékeskedett honfi fölöttibe Vörösmarty-idézet illett (például a Szózatból), az Egy gondolat bánt engemet... Petőfitől nemcsak ellenpontozó szerepet játszott a természetes halállal elhunyt Ifjú fölött elhangzott sírbeszédben, de alkalmas volt a közelmúlt megidézé- sére is. A jó öreg kocsmáros az áldás refrénjét („Áldja meg az isten mind a két kezével!”) kölcsönözte a Sokat szenvedett nő fölött elhangzott búcsúbeszédnek.

Bulcsu didaktikus, példaállító szándékát természetesen leginkább a nagy idők nagy embereiről tudta kifejteni. Két ilyen esete volt. A Tóth József kecskeméti tanár emlékezete (Meghalt 1860. okt. 19.) a romantika kétpólusú emberszemléletére, a „fenséges lény” <-> „nyomorult féreg” ellentétére épült, az előbbi bemutatására ismét az Egy gondolat... merész ideiktatása szolgált. A Homokay Pál tanár emlékezete. (Meghalt 1858. jún. 8.) pedig egyenesen az ideálhelyzetet mutatja. A Berzsenyi-idézettel indított teljes életrajz itt felvonultathatta a magyar kultúra elmúlt félszázadát: a pozsonyi evangélikus líceum magyar diáktársaságát, a Selmecen szervezett hasonló diákkört, annak megjegyzésével, hogy: „E társulat kebelében írta Petőfi is első verseit”, és az ottani magyar énekkart is; latin, majd magyar ódáit, Vörösmarty és Bajza ódáira komponált dalait; a losonci református líceum szónoklat- és költészettanáraként végzett munkáját (felsorolva a nevesebb tanítványokat, az első helyen Lisznyai Kálmánt) és végül — 1855-től — kecskeméti munkásságát.

A természettudós Mentovich Ferenc Nagykőrösön először a szónoklat és a költészet tanára volt, és csak később lett a természetrajzé. Előbbi minőségében dolga volt a búcsúztatók írása és elmondása, és ezt 1856-ig, Marosvásárhelyre távozásáig folytatta. Összegyűjtve beszédeit, azokat kötetben ki is adta: Halotti búcsúhangok. Alkalom szerint írta és összeszedte Mentovich Ferencz, nagy-körösi rjendes], tanár. (Kecskemét 1856). (Ez volt egyébként — két verseskötet után — a szerző utolsó, szépirodalmi szempontból is értékelhető jelentkezése, később már csak tankönyveket és értekezéseket publikált.) Az „Alkalom szerint” itt metaforikusán értendő, az elhunytak életkora szerint: az „Élet-ősz” 31, az „Élet-nyár” 29, az „Élet-tavasz” pedig 23 verses búcsúztatót tartalmazott, a halálokok hihetetlenül nagy változatosságával (öngyilkosság, elmebetegség, vízbefúlás, gyermekágy, kolera stb.). A meglehetősen rövid búcsúztatókhoz Mentovich nem használt sem bibliai, sem irodalmi nyersanyagot, a mechanikusan alkalmazott szerkezet a hagyományos búcsúztatót csak némileg „irodalmasítot- ta”. Előbb a szerző szólalt meg, majd a megboldogult szólt a szeretteihez. Néhol „utóhang” zárta a beszédet, itt ismét az elhunyt szólalt meg az általános elköszönő formulával. Mentovich tehát „középutas”, harmadik változatot képviselt a kinyomtatott halotti búcsúztatók megújítási kísérletei között.

Az abszolutizmuskori irodalom jellemzőjeként említhető, hogy a mezővárosi értelmiség körében megjelentek (a toliforgatás megélhetési lehetőségei és az ebből kö312