Kerényi Ferenc: Pest vármegye irodalmi élete (1790-1867) - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 3. (Budapest, 2002)

3. Táj és irodalom - 3.2. Tájszimbólumok Pest megyéből

börtönéből... Az albumot záró, illusztrációkkal is kísért saját verse, az An Visegrád („während eines Gewitters, und einer hierauf folgenden Mondnacht”) azonban már csak három motívumra utalt, Salamonra, Károly udvarára a Zách-történettel és Mátyás korára — bizonyítva, hogy e kiemelés nem az utókor fontossági sorrendje a Visegrád- tájszimbólum kialakulásában és rögzülésében.

Hasonló tapasztalatokat szerezhetünk az egy évvel korábbi, Pesten 1846-ban megjelent 300 soros elbeszélő költeményből (Clara von Visegrád), amelyet Ludwig Foglár pesti német hírlapíró, az Iris c. lap munkatársa írt. A versezetet 11 jegyzet kísérte, amelyekben ismét megjelentek az ismert mozzanatok: „Salamon” másfél éves itteni fogsága mint Visegrád első maradandó történelmi nevezetessége; egy másikban Mátyás „földi paradicsomára” utalt; a 30. strófában pedig már a gőzhajó képe is felvillant. Érdekes bevezetőjében a magyarországi németek országpropagátorai közé számította magát; Karl Beck, Nicolaus Lenau, Hugó Károly és Liszt Ferenc szellemi társaságában. Forrásai sorában említette Korabinskyt, Mailáthot és bizonyára ismerte Vályi András országleírását is. Francia mintája és ihletője szintén volt: Edouard Thouvenel La Hongrie et La Valachie. (Souvenirs de voyage et notices historiques) с. útleírása (Paris 1840). A francia utazó, aki Bécsből utazott Pestre, személyes élményeivel hitelesítette és korszerűsítette de Sacy Magyarország-történetét, amelyet szemlátomást afféle útikönyvként forgatott. Salamon és a „földi paradicsom” („Paradis terrestre”) említése mellett kitért „Félizian de Zách” leányának, „Clara Félizian”- nak történetére is, amelyet „légende romanesque”-nek minősített. Bár abban bizonyára túlzott, hogy a történetet minden magyar paraszt ismeri, nem kizárt, hogy a most már irodalmias feldolgozásokkal is erősített szájhagyomány valamilyen formája élhetett Visegrád környékén. Az pedig tényként kezelhető, hogy a sokféle megörökítés és feldolgozás az iskolázott rétegekben (ideértve a mezővárosi-falusi értelmiséget is) általánosan ismertté tette nemcsak a Zách-históriát — legalább az alaptörténet szintjén —, de a három motívumból összetevődött Visegrád-tájszimbólumot is.

1848/49-ben a helység nem volt nevezetes hely a forradalom és szabadságharc eseménytörténetében. A Bach-korszak, majd a Schmerling-provizórium évei azonban felértékelték a nagy nemzeti és idegenellenes példázatokat, amelyek közé a Zách- történet is tartozott. Feldolgozásához, ekkori újraértelmezéséhez indítékot adhatott Szalay László, aki a Magyarország történetében (Lipcse 1852) a nemzeti romantika historiográfiájának nagy láttató erejével idézte fel a 353 teremmel büszkélkedő királyi palotát a Várhegy alján, amelyek köré és mellé, a folyópartot követve, sorra épültek az előkelők házai, közöttük Zách Feliciáné is. A történetíró a merénylet indokául egyetlen motívumot említett, „a szemérmesen felpiruló rózsabimbó”, Klára meggya- lázását, majd a részletezett bosszúhadjárat rajza után ő is elfogadta és idézte (Dlugoss nyomán) a korára nagyon is utaló morális büntetést, mintegy figyelmeztetésül a hatalommal visszaélő, halálos ítéleteket hozó uralkodó és környezete számára: „Magyar- ország nagyjai hiszik és vallják, hogy azon naptól fogva, melyen e’ gonosztett nálok elkövetkezett, a’ jószerencse búcsút mondott nékik ’s országuknak, és végtelen gyász borult reájok.” Szalay nem tudta megállni, hogy személyes élményét is bele ne írja a történelem elbeszélésébe: „Az ifjú olvasó, tudom, volt Visegrádon, hová, mint atyái, szent érzelmekkel kebelében zarándokolt. Felment a’ venyigék között kígyódzó ösvényen az avar tetőre, két századig az ország’ koronájának fenséges fészkére, és letekin296