Kerényi Ferenc: Pest vármegye irodalmi élete (1790-1867) - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 3. (Budapest, 2002)

3. Táj és irodalom - 3.2. Tájszimbólumok Pest megyéből

tett a’ hullámzó folyamra, melly itt nyugatról dél felé kanyarodván, mintegy a’ hegy alá látszik özönleni...”150

A természeti szépségek öröklétét a nemzeti emlékezet maradandóságával összekötő, a biedermeier kirándulásnak szinte a hazafias tett pátoszát kölcsönző, buzdító példázata Arany Jánost is munkára serkentette. Ő megerősítést talált Szalaynál régebbi tervéhez, hogy a Zách-történetet egy nagyobb epikus kompozíció részévé tegye, a 7oWí-trilógia középső darabjának, ekkor még Daliás idők címen tervezett megírásához. Egy 1850 előtti feljegyzésében ez olvasható: „A fátum nagy eszméjét szerencsésen kivinni. Az Anjou-házra enyészet van kimondva. Részint a ház alapítója, I. Károly által Konradinon elkövetett vértett, részint — én inducálom — a Felicián esete miatt. [...] Ha már itt, a krónikákban az országra nézve fatális esetnek mondják a Zács nemzetsége ellen elkövetett kegyetlenséget, vájjon hibáz-e a költő, ki nem historicus, ha a nemesist magára a kegyetlenkedő királyra és nemzetségére fordítja?”151 Az Arany tulajdonában volt Szalay-példányon a költő most örömmel jelölte meg az őt 1849 után legjobban foglalkoztató morális téma, a bűn és bűnhődés megerősítését kínáló, általunk is idézett, Dlugossra visszavezethető citátumot. Nagykőrösön írott balladája ennek az epikus tervnek volt része: a Zács Klára (1855) ezért viseli az „Énekli egy hegedős a XIV. században” alcímet, és feltehetően azért (meg a ballada nem részletező, feszes előadásmódja miatt) nem szerepelteti a történethez ekkor már evidensen csatlakozó Visegrád helynevet, ami a kompozíció egészében amúgy is kiderült volna. (Ezt Arany annyira komolyan gondolta, hogy a betétdal szövegéhez melódiát is szerzett.) A Daliás idők második kidolgozásában (Koszorú 1863. április 26.) még így is olvasható; a végleges változatban, a Toldi szerelmében (1879) a ballada cselekménye egyetlen nyolcsoros strófába sűrítve a VII. ének 29. versszakában található meg.

Az persze már az 1850-es évek irodalmi gyakorlatából következett, amikor az addigi szervezeti, pártolási formák átmenetileg szétzilálódtak és az irodalom a magányos műhelyekbe szorult vissza, melynek következtében a líra szerezte vissza abszolút elsőbbségét (ennek Pest vármegyei jelenségeire a 4. fejezetben térünk ki részletesen), hogy a Zács Klára lett — sorjázó, sűrű megjelenéseinek tanúbizonysága szerint — ebben az évtizedben Arany János leginkább közkeletű, népszerű verse. Mi több: allegóriája. A Magyar Nép Könyve c., Csengery Antal és Kemény Zsigmond szerkesztette kiadványban, 1855 novemberében történt első megjelenését az 1856-ra kiadott Nemzeti képes naptár szinte azonnali másodközlése követte, azután megjelent a költő Kisebb költemények c. kötetében (1856), a pécsi Színházi emlénybtn (1858), az aradi Színházi emlény c. almanachban (I860).152 153

A líra uralta évtized feldolgozásainak végpontján alighanem a fiatalon elhunyt Bajza Jenőnek (1840-1863), Bajza József fiának verse áll, amely 1860. december 2- án jelent meg, és amely a hármas Visegrád-hagyomány felvonultatása után már az újrainduló alkotmányos életet féltette. A visegrádi rom153 26 versszakában a „Bedőlt torony áll lenn...” Salamont idézte; a „sziklaszál” a nemzeti romantikában magányos

150 SZALAY 1852, II. 157. és 159.

151 AJÖM V., 435.

152 AJÖM I., 492.; KOVÁCS 1989, 266., HANKISS-BERCZELI 1961, 32. és 812. tétel. (Az utóbbi két mű adatai nem szerepelnek a kritikai kiadásban.)

153 Megjelent: VU 1860. dec. 2.

297