Kerényi Ferenc: Pest vármegye irodalmi élete (1790-1867) - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 3. (Budapest, 2002)
3. Táj és irodalom - 3.2. Tájszimbólumok Pest megyéből
Bánk és Petur dialógusait előlegezné: az átállt Zách a haza békéje mellett döntött elhatározásával, a szelíd szabadságtól várva Magyarország felvirágzását; míg az elveiben konokul megragadt Berenda a békétől elpuhultságot várt, ettől meg a szabadság eltűnését. A király azzal győzi meg, hogy a „mi volt, honnan jött?” helyett a „mi vagyok?” kérdését tartja fontosabbnak. Kisfaludy színpadán is sürögtek-forogtak a intri- kusok, akik ezúttal hárman voltak: Fallenszky, a Kázmér herceget rosszra csábító lengyel tanácsos; Lanka, aki Cselénbe volt viszonzatlanul szerelmes és férje, Babonics, a királyi tiszttartó. Előrelépés mutatkozik viszont a majdnem mindig sematikusra sikeredett fiatalok jellemformálásában: Zách Klára és Cselén (a krónikák Cselényi Jánosa) ugyan a naiva-hősszerelmes kettősét folytatja, de kapcsolatuk nem viták nélkül való. Klára ugyan észlelte Kázmér herceg hódító szándékát, de nem tartott tőle: úgy vélte, hogy szépsége nemcsak felajzó, de — erényességgel párosulva — lefegyverző hatású is lehet. (Tévedését utóbb — már későn — a klastrom-jelenetben elismeri.) Már a romantika „a király is ember”-felfogását tükrözi a királyi család árnyalt, érzelmekkel és konfliktusokkal gazdagon motivált rajza. Ilyen Károly Róbert és Erzsébet őszinte szerelme, Erzsébet viszonya öccséhez vagy a kis Lajos herceg vitézi felnőttkorra vágyódása a IV. felvonás 5. jelenetében. A visegrádinak jelzett színhelyelőírások persze nem a historizmus szellemében készültek, hanem — akár a többi egykorú dramatizálásban — a vándortársulatok szűkös készleteinek típusdíszleteihez igazodtak olyan, ismétlődő színhelyekkel, mint terem, kert, tömlöc. Kivétel a zárókép: „Visegrádi vidék, elől falusi hajlékok, hátulról hegy, melynek alját a Duna vize mossa.” Ekkorra a szereplők sorsa már eldőlt: Zách a merénylet után éppen leendő veje, az őt lefejezni akaró Cselén kardjába szaladt; Berenda előbb leszúrta a cselszövő Babonicsot, de lázadásért ő is a Záchokkal azonos elbírálás, halálos ítélet hatálya alá esett; Lanka beleőrült az általa is okozott szenvedés látványába. A záróképben két parasztember és egy parasztasszony meséli el a zivatarral kísért kivégzést, Klára halálát, és ugyanők a néma szemlélői, amikor az őrült Lanka a hegyről a folyóba veti magát. Imájuk fejezi be a drámát. Már első olvasásra is feltűnő, hogy mennyi a hasonlatosság Katona József Bánk bánjával, amelynek első kidolgozása 1815-ből való. Tapasztaltuk, hogy a két nemzeti példázat-téma egybejátszása már a krónikákban megkezdődött. A színpadi feldolgozásokban ezt a közös irodalmi minták (Schiller és a német lovagdráma), valamint a szerepkörök ismétlődő színészi játékhagyományai fokozták. Katona József 1819-ben megtapasztalta, hogy a cenzúra érti a dolgát, amikor jobban tartott a Bánk bán esetleges színpadi előadásának néhány száz vagy párezres tömegpszichózis mozgatta közönségétől, mint a kinyomtatott drámát otthonában lapozgató, párszáz olvasójától. A cenzúrának a maga szempontjából igaza volt, amikor a Bánk báni csak könyv formájában engedélyezte. Katona utolsó színházi tárgyú írásában, a Mi az oka, hogy Magyar Országban a Játékszíni Költő-mesterség lábra nem tud kapni? c. tanulmányában (1821)132 említette — a cenzúra akadályozó szerepe kapcsán, a két példázatot egymás mellé rendelve — a Zách-témát is: „Midőn én egy erkölcstelenséget útáló Feliciánust indulatjának illő polczára viszek — midőn egy Bánk bánt megöltt becsületének omla- dékira felállítok — hogyan szenvedhessem én kiszabott kőtára fájdalmamat? én va132 TudGyüjt 1821. IV. 3-22. Kritikai kiadását I. KATONA 2001, 66-78. (főszöveg), 209-216. (jegyzetek). 290
