Kerényi Ferenc: Pest vármegye irodalmi élete (1790-1867) - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 3. (Budapest, 2002)
3. Táj és irodalom - 3.2. Tájszimbólumok Pest megyéből
E ponton a vers sorsa egybekapcsolódott egy Buda környéki, történeti mondával a XVII. század históriájából, Szapáry Péter török fogságának és bosszút nem ismerő nemességének példázatával. Mivel a cselekmény Buda 1686. évi, európai összefogással történt visszafoglalását is tartalmazta, belefért az ausztriai folyóiratok „Vaterlandgeschichte” iránti érdeklődésébe, amióta br. Mednyánszky Alajos először ismertette a mondát a bécsi Hesperus c. folyóirat hasábjain (1816). A számos, különböző műfajú, itt nem részletezhető feldolgozás-sor végén a német színésznő, a legjelentősebb európai színpadokon sikerrel fellépett Charlotte Birch-Pfeiffer drámája, a Peter von Sza- par áll.95 Pesten, a Német Színházban többször is megfordult szerző a női főszerepet játszotta a magyarországi (német) bemutatón, 1832. június 25-én. Komlóssy Ferenc színész-színigazgató, aki gyakorlott fordító és magyarító volt, 1833-ban „nemzeti vitézi játék”-ot formált belőle, jól ráérezve arra, hogy a magyar romantika színpadi irodalma még nem tud reprezentatív hősdrámát felmutatni. A IV. felvonás 2. képét a Rákosra helyezte; „Rákos vizénél egy partos hely, két oldalról cserés domb. Mellyről egy híd vezet jó magason, alatt a’ Rákos vize, parasztok egyenes kaszákkal, asszonyok, virágokkal. Középen egy fejér zászló tarka pántlikákkal. A’ zászlón Szápári, mint húzza az ekét.” Itt, a kiváltott Szapáryt váró jobbágyok körében szólal meg egy Miklós nevű paraszt: „Ha eszembe hozom azon boldog időket mellyekről szép apám beszéllett, szívem el fogódik, s férfias artzámra hullnak fájdalmas könnyeim. János apánk! János apánk! hol van Mátyás fiad? — szegény Buda! — szegény Rákos. Ének Miről apám olly búsan szóll ’s. a. t.”96 A Komlóssy vezette Dunántúli Színjátszó Társaság a Szapáry Pétert a pozsonyi országgyűlés rendjei előtt mutatta be, 1833. március 25-én. A betétdal hatásáról a Honmüvész levelezője tudósított: „Köz ihletés, szent borzadás lebegett a csöndes gyülekezeten,’s ezen szókra: H ej, maholnap a’ magyar szó ritka, mint a’ fehér holló, az elragadás nem tűrheté tovább korlátáit, hanem hangos éljen kiáltásra tört ki.”97 (A zeneszerzőt nem ismerjük.) A dal ekkortól állandó betétszám lett a drámában. Elhangzott a Várszínházban, 1833. szeptember 2-án és 1836. szeptember 1-jén, Buda felszabadítása 247. évfordulóján és 250. évfordulójának előestéjén, de a pozsonyi bemutatót követő négy évben van adatunk — hiányos forrásaink ellenére is — pesti, debreceni, kassai, komáromi, győri, lugosi, hódmezővásárhelyi, kolozsvári, kecskeméti, kaposvári, esztergomi, ungvári, nagybányai, bajai előadásra is. S noha a IV. felvonás betétdalát éneklők hangfaja a társulat adottsága szerint változott (általában tenoristák énekelték, de előadta basz- szista vagy kvartett is), nem feltétlenül volt azonos a szerepnév a színlapon sem, de — egy szerencsésen fennmaradt vándortársulati szövegpéldány tanúsága szerint —98 a kisebb együttesek is megtartották az énekbetétet. Mindenütt nagy közönségsikert aratott. így érthető, hogy amikor — az 1840-es évek elején — Szerdahelyi József 95 L. KÖHLER 1930, 85-96., 161-176. 96 A magyar változat nem jelent meg nyomtatásban, eredeti példánya: OSZK SzT, N. Sz. Sz 19. 97 Honmüv 1833. ápr. 7. 98 Az esztergomi, 1835. jan-i előadás példánya, Abday Sándor társulatától: OSZK SzT, MM 4880. 278
