Kerényi Ferenc: Pest vármegye irodalmi élete (1790-1867) - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 3. (Budapest, 2002)
3. Táj és irodalom - 3.2. Tájszimbólumok Pest megyéből
(formai szempontból) kimondottan hagyományos eszközökkel él: párhuzamokkal, mellérendelt metaforák sorával, s a régi eszköztárhoz tartozik a négysarkú vers is. Csikósok’ oltárja, juhász’ kápolnája, Betyárok barlangja, ringyóknak palotája, Bolhák, egereknek, békák’ palotája Dongó légy’, darázsok’, szúnyogok’ bárkája! Egyberagadt falak’ hosszú menedéke, Sétáló folyosók’, paloták’ mértéke, Nem gyönyörűségnek sokszor a’ vidéke, Inkább gond’ és búnak széke vagy rejtéke. A naturalisztikus részletekkel festett csárdát természeti jelenség, egy vihar teszi kívánatos menedékké. Innen ugyan némileg kimódolt az újabb fordulat („nem adnánk egy várért”), amely átköt a kastélyok~paloták~várak kárhoztatásához, a szentenciázás alkalmához, ám a vers egységét kitűnő keret biztosítja. A kezdősor idézett, kettős, profán templom-metaforája ugyanis szóvisszhang a XVIII. század egyik kedvelt dalára, amelyet már Pálóczi Horváth Ádám énekgyűjteménye, az Ötödfélszáz énekek (1813) is legalább százévesnek tartott, és amelyet „Korcsmárosné~Katonának~A deáknak kápolnája~a temploma a pince...” kezdősorral énekeltek.41 A csárdára áldást mondó, utolsó két strófa felfohászkodással indul (Oh csárda!”) és a bor-kenyér emlegetésével egy újabb profanizálással visszakanyarodik a nyitó versszak közköltészeti hangvételéhez. Minthogy azonban jelzőt is kapnak, általuk megtörténik az érzelmi hitelesítés is: Ketskeméti kenyér süljön kemenczédben, Körösi bor bőven keljen a’ pintzédben... (Kiemelés tőlünk. — K. F.) Kazinczy Ferenc, a széphalmi irodalmi vezér sokat megérthetett a vers újszerűségéből, mert éveken át foglalkozott vele. 1808-ban, az 1. fejezetben már említett, a tübingiai pályázatra készített művében Orczyt poétái cifraságok nélkül író, egészséges életfelfogású és egyfajta könnyűséggel alkotó költőnek jellemezte, a költeményt pedig — amelynek német prózafordítását is elkészítette és közölte — a magyar irodalom egyik legzseniálisabb darabjának nevezte: „...ist gewiss eins der genialischesten, die wir haben.”42 A könnyűség és a zsenialitás azonban olyannyira nem szerepelt a klasz- szicista Kazinczy műgondra és állandó önreflexióra épülő, imitáció-elvű programjában, hogy 1812-ben még a csárda-vers eredetiségét is kétségbe vonta. Kazinczy ve41 ÖÉ 1953, 363. és 875. (jegyzetben) Berzsenyi Dániel népdalgyűjteményében is megvolt, vö. BERZSENYI 1979, 178. 42 KAZINCZY 1808, 117-120. 262
