Kerényi Ferenc: Pest vármegye irodalmi élete (1790-1867) - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 3. (Budapest, 2002)

3. Táj és irodalom - 3.2. Tájszimbólumok Pest megyéből

érzett már megírásra alkalmas lehetőséget. Ha mindennek ellenére rangos író vállalkozott — akár a legkorszerűbbnek tartott műfajban, a drámában is — feldolgozására, kudarc lett az osztályrésze. Kisfaludy Károly Árpádról tervezett vitézi játékot — a tervnél tovább nem jutott. Vörösmarty Mihály csak a Pesti Magyar Színház ünnepialkalmi prológusában, az Árpád ébredésében tudta (1837-ben) — saját kora méltánylására — egy felvonás erejéig „feltámasztani” a honszerző fejedelmet. Gaal József szomorújátéka, a Szvatopluk 1839-ben mindössze egyetlen színpadi estét ért meg, és Vörösmartynak a honfoglalást követő évekbe helyezett melodrámája, Az áldozat (1840) a forradalomig mindössze hatszor került színre a Nemzeti Színházban.

3.2. Tájszimbólumok Pest megyéből

3.2.1 A tájábrázolás Pest megyei lehetőségeiről

A „művészi táj” kihívására adott lehetséges költői válaszokat a magyar felvilágosodás irodalmában Vörös Imre tekintette át.33 Kitűnő monográfiájában bőven élt Pest megyei példákkal is. Vörös gondolatmenetében kiemelt szerepet biztosított a fiziko- teológiai irodalomnak, amely a XVIII. században — már a newtoni fizika, az optika, a mechanika és általában a természettudományok fejlődésének új eredményeivel gazdagodva — a teremtett világ, a természet rendjéből, nagyszerűségéből igyekezett Isten létét bizonyítani, tisztázva egyszersmind a gondolkodásban (a természet közbeiktatásával) Isten és ember, illetve a társadalom alapját alkotó ember-ember viszony mibenlétét. E törekvéshez költői technika is járult: a „pictura” Horatiusig visszavezethető poézise, amelynek során a költő mintha a festő ecsetje alá dolgozna, a barokk tájábrázolás időrendbe állított térképzeteivel és a mindent átható mitologizálással.

A „pictura” szolgálhatott újsztoicizmust, a természetbe visszavonuló ember beletörődését, jobbik esetben a megnyugvást, amely a társadalom és a természet kapcsolatának, az ember kettős kötődésének, mélyebb igazságokba jutásának lehetőségét kínálta. A jó példa erre — az egész magyar irodalom vonatkozásában is — Orczy Lőrinc (1718-1789) táj költészete, amelyre (már elemzések formájában) a 3.2.2. alfeje- zetben visszatérünk. Vörös Imre a kertnek mint az Édentől kiinduló ősmotívumnak a korszakunkra igencsak sokrétű jelentéstartalommal ábrázolt toposzát is idekapcsolva, Ráday Gedeonnál Pécelen találhatta meg a magyar „megnyugvás sztoikus kertjét”. Szentjóbi Szabó Lászlónak A péceli kert c. versében (megjelent 1791-ben) — s ezt mi fűzzük hozzá Vörös Imre érvényes elemzéséhez — már egyetlen mitológiai párhuzamot vagy jelképet sem találunk. A természet és a társadalom összekapcsolására tett utalás a 6. versszakban (mint láttuk) korgondolat:

33 VÖRÖS 1991. Könyvéből főleg: 68-94.

258