Kerényi Ferenc: Pest vármegye irodalmi élete (1790-1867) - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 3. (Budapest, 2002)

3. Táj és irodalom - 3.2. Tájszimbólumok Pest megyéből

Láttasd itt a természetnek Pompás egyűgyűségét,

És az emberi nemzetnek Nagyra ment mesterségét.

— ám teljességgel összetéveszthetetlenül hazai a „pictura” megannyi részlete: a haszonkert megléte (almafákkal, epertövekkel, a déli lankák szőlőtőkéivel) éppúgy, mint a virágok felsorolása (rózsa, viola, tulipán) vagy a természet szentimentálisabb átépítése európai kellékeinek (műromoknak, barlangoknak) idealkalmazása a magyar Alföldre:

Ott egy partba, a fák között,

Mely visszázza a hangot,

Építs kákából kötözött Mulatságos barlangot.

Pécel vonatkozó jelenléte, hatása annyira erős, hogy még a szentenciázásra hajlamos, epigrammaíró, klasszicista költő, Kazinczy Ferenc is a Tövisek és virágok (megjelent 1811-ben) Ráday c. darabjában, habár éppen ezért ünnepli őt, mert ,,a’ hagymatermő honn” helyett tejjel-mézzel, sőt borral folyó szellemi Kánaánt adott népének, felvillantja — legalább egyetlen láttató jelző erejéig — a sztoikus megnyugvás kertjét:

Apoll kedvelte tiszta tettemet,

’S bérűi öreg zöld kort nyújtott nekem...

Pest vármegye — nem alkotván földrajzi értelemben tájegységet — éppen topográfiai sokféleségével alkalmas terep arra, hogy rajta a magyar irodalom tájábrázolásának változásait szemléltessük. A megyében a romantikus romkultusz monumentuma (Visegrád) éppúgy fellelhető, mint a jelképpé növeszthető róna, a hozzátartozó életforma kelléktárával vagy a domborzati viszonyok adta szelíd kultúrtáj, a biedermeier tájélmény színtere. A középpontban pedig ott van a kettős város, Pest-Buda, amely az idegen erkölcsök és szokások bűnös fészke, hogy azután az 1840-es évekre a kulturális érdekegyesítés megvalósuló szimbólumává emelkedjék; 1849 után pedig (némi költői túlzással) átmenetileg visszasüllyedjen az Arany János jellemezte állapotba: „Az utcán por, bűz, német szó, szitok.” (Vojtina ars poétikája, 1861), mielőtt visszavonhatatlanul Európa leggyorsabban fejlődő metropolisza lenne.

Ami már most egyes helyek, oda kötődő események vagy személyek jelképpé válásának folyamatát illet, erre egy- vagy néhány tényezős irodalomszociológiai recepttel nem szolgálhatunk. Tapasztalataink azonban azt bizonyítják, hogy minél több és minél nagyobb időtartományra kiterjeszthető jelentéstartalom kapcsolódik hozzá, vagy kölcsönözhető neki, a szóban forgó hely (esemény) személy annál nagyobb eséllyel pályázik arra, hogy rövidebb-hosszabb ideig kultúrmotívummá váljék.

Ennek persze számos tényező mondhat ellene is. Ilyen például az irodalomban gyakori és valós irodalompolitikai okokra visszavezethető példázatosság, amely mintegy elemeli magát a történetet históriai alapjairól, amelyekhez az időpont és a hely259