Kerényi Ferenc: Pest vármegye irodalmi élete (1790-1867) - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 3. (Budapest, 2002)
2. Az irodalmi élet alkalmai, formái és szereplői - 2.1. Az író társadalmi státusának és életmódjának változása
Magyar Dámák Kalendáriumában; 1815-ben Pesten megjelent a Szemere Pállal közösen írt és jegyzett Felelet a Mondolatra, a nyelvújítási harc egyik alapműve, melynek betétei szintén Pécelről datáltak, július 18. és augusztus 25. közöttiek.) Hanem inkább a költői hangnem sokfélesége okán, amivel önmaga számára is megvalósította a poétái látásmód megfogalmazott kritériumát. A „dévaj tón” Az ivó (augusztus 11.) és A ’ bor-király anakreóni verseiben valósult meg, a „vitézi” a Rákos nymphájához hazafias pátoszában és az említett, Vitkovics készítette szerb hősének-nyersfordítások kidolgozásának szándékában érhető tetten. Kölcsey kitágította, szerelmi történetnek értelmezte a románc fogalmát: erre utal a Rácz nyelvbül, a Róza és a legsikerültebb, légies-lebegő hatást keltő A’ lyány dala (augusztus 18-ról keltezve). Nem véletlenül lett az utóbbi az első megzenésített Kölcsey-költemény: Aszód szülöttének, br. Pod- maniczky Lajosnak zenéje (énekhangra és zongorára) Igaz Sámuel Zsebkönyvé ben jelent meg, 1821-ben.104 A hangnem a műfaj és a versforma változatossága azonban nem arra szolgált, hogy Kölcsey megkerülje egyéni problémáit. A küzdés (június 28.) az „Ura léssz-e sorsodnak? kérdésére mint tézisre a „Szent Megadás” antitézisét adta válaszul, hogy szintézis gyanánt a „szelíd sors” reménye szolgáljon. Úgy tűnik, a Pécel-Káva-Bé- nye-Pécel kirándulás külső hatásai hozták meg a továbblépést. A ’ tudatlanság bordal- indítására a ,,’S még sírni nem tudok” zárósor válaszolt. A mindössze néhány nappal későbbi Elfojtódásban — jellemző módon — már semmi mitológiai kellék nem fékezte a vallomás lendületét. A versben szinte szemünk láttára válik a céltalan, sírásban még feloldható, akár a szíveslátás udvarházi csömörének is felfogható, szentimentális fájdalomérzés, csaknem önsajnálat a romantika kozmikus képekkel hadakozó, végletesen tragizáló látásmódjává. A mesteri eszköztelenséggel indított első sor („O sími, sími, sírni, sírni...”) annyira erősen ivódik majd irodalmunk köztudatába, hogy Ady Endréig kelt szóvisszhangot; az utolsó sorban pedig megjelent a „vérözön” metaforája, amely a Hymnusban nem az egyén, hanem a nemzet sorsának lesz kifejezője. Kölcsey önéletrajzi levelének visszatekintése tehát hiteles és őszinte képet festett a péceli időzés hónapjairól. Az említett „komoly (philologi) értekezés” a Jenisch pályairata c. nyelvészeti tanulmány, amelyből most csak egyetlen gondolatot emelünk ki, ami ismét a változó, pályafordulatot végrehajtó Kölcseyt mutatja. Itt vált egyértelművé álláspontja, miszerint egy adott nyelv fejlettségi fokát az „originális” írók számával mérhetni; Kölcsey itt már kezdett eltávolodni mesterétől, az „imitáció” elvét valló Kazinczytól. Összegezve elmondhatjuk, Pécel mindenekelőtt a régóta vágyott műhely volt Kölcsey számára. Azokkal a hétköznapi apróságokkal együtt (mint a veszekedésig fajuló viták, a házigazda olykori távozása, a gazdag, ám rendezetlennek tűnő Szemere-könyvtár okozta bosszúságok), amelyek megakadályozzák, hogy idealizált olajfestményként tekintsük a péceli udvarház irodalomtörténeti szerepét. PÉCEL — 15 évvel később. Kazinczy Ferenc klasszicista műgondjának köszönhető, hogy sokadik péceli időzésének három napjára, 1829. március 31-re, április 1-jére és 2-dikára összpontosíthatjuk figyelmünket. Kazinczy, aki személyében kötötte össze a Ráday-kastély és a Szemere-kúria világát, most az utóbbiban tartózkodott, és azon buzgólkodott, hogy tető alá hozza az előző évben özvegyen maradt Szemere Pál máKottáját közöltük: KÖLCSEY 1981, 48^19. 184
