Kerényi Ferenc: Pest vármegye irodalmi élete (1790-1867) - Előmunkálatok Pest megye monográfiájához 3. (Budapest, 2002)

2. Az irodalmi élet alkalmai, formái és szereplői - 2.1. Az író társadalmi státusának és életmódjának változása

És te! kinek könnyít látom leomolni Pomázon,

Hív feleségednek gyászos enyészte helyén;

Tiszta barátságod’ kebelébe bejuttatol engem,

’S verseimet verssel visszafizetni fogod!

Vitkovics számára a találkozás arra volt alkalom, hogy szembenézzen a hivatalbéli karrier és a költői alkotás belső konfliktusával, egyszersmind megvonva addigi pályája mérlegét:

Esztendők múltak és toliam versre nem indult,

’S nem gyujtá agyamat semmi poétái láng!

Ám de Pomázra jővén, véled jó férfi, Mocsáry,

A’ magyar istenség engemet összehozott.

A versben Vitkovics tételesen, sőt jegyzettel hitelesítve-magyarázva sorolja fel addig kinyomtatott költeményeit. Ezek kivétel nélkül alkalmi müvek: halotti, menyegzői, inszurrekciós versek. A véletlen találkozás már-már sorsszerű ünneplése azonban nem pusztán udvariasság. A nógrádi vendég Pomázon szintén alkalmi munkát prelegált, ámde olyan témájút („A költést védő tudományos verseid ottan / olvasván...”), amellyel önkéntelenül rátapintott Vitkovics említett, legbelső problémájára. (A ritkítással való kiemelés a szerzőtől. — K. F.) Mocsáry azt sem tudhatta, hogy Vitkovics maga is vívódott a hangsúlyos-rímes verselés gondjával: a szerbmagyar költőnövendék még a budai gimnáziumban is kádenciás költeményeket írt, s csupán 1796 és 1798 között, az egri bölcsészeti évek alatt tért át (Pápay Sámuel hatására, aki Kazinczy Gessner-fordítását adta a kezébe) az időmérték használatára.72

A költemény elemzése egyébként közvetve igazolja Sziklay Lászlónak azt a finom megfigyelését, hogy Vitkovics költészetfelfogásában két réteg figyelhető meg: a „daliás” a társas szórakozás alkalmaival, szerb és magyar nyelven egyaránt, valamint a klasszicista ízlés művészi értékű irodalma.73 (Hogy ez nemcsak nála volt így, arra bizonyság lehet a triász másik tagjának, Szemere Pálnak idézett emlékkönyv-verse gr. Ráday (III.) Pálné br. Prónay Ágnes számára, bokkorrímű tizenkettesekben.) A Vitko- vics-vers befejező részére, amelyben a költői életforma ígérete szerepel, kissé túlméretezettnek tűnik, ami a felvonultatott világirodalmi panteont illeti (Homérosz, Vergilius, Ovidius, Voltaire, Pope, Klopstock, Petrarca, Zrínyi), és ez már-már a hihetőséget veszélyezteti:

Bár e’ módi világ’ ragyogó gyülevésze kiáltson Hasztalan embernek, ’s egyre nevesse tüzem! Nem hajtok rájok; nincs jó szív, nincsen ítélet Bennek, ’s elszédűl a’ tudományra fejek.

72 SZIKLAY 1991,207-208.

73 SZIKLAY 1991,209.

176