1847-1848 Főrendi Napló • Felséges Első Ferdinánd ausztriai császár, Magyar- és Csehországok e' néven Ötödik Apost. királya által szabad királyi Pozsony városába 1847-ik évi november 7-ikére rendeltetett Magyar-országgyülésen a' méltóságos Fő-rendeknél tartatott országos ülések naplója. / Pozsonyban / Az országgyűlési Irományok Kiadó Hivatalában. / 1848
1848 / 19. országos ülés
fii if* XIX. iilcs Fö-RR. naplója. Januar 1‘2-én 1848. KK. CS rr. tárhozi járulósom készségét átalában kijelentem, ez érdembeni határozott voksom további nyilvánítását, s xbsneíehervi-nézeteim bővebb előadását azon időre, midőn majd az országos választmány munkálata tárgyaltatni fog, s selés tárgya- inidőn majd a közös teherviselés feltételeit s a kezelés iránti intézkedéseket látandom, tartom fel, s jelenleg méltóságos gróf Széchen Antal indítványát pártolom. B. Bedekocich Lajos, körös-megyei főispán:—"\ alamint én ezen a helyen azl836.évi országgyiiléslefolyta alatt azoknak vékony sorában állottam, kik a pesti állandó hídról szóló 26-dik törvényczikk alkotásakor a hídvám fizetését nemes emberekre is kiterjesztetni kívánták, és ki is vívták, nem gondolván azon ellenünk tett szemrehányással, miszerint alkotmányunk rontására ezen tény által tér nyílt volna ; és 1844-dik évi országgyűlés lcfolyta alatt valamint az egész országban, úgy az én keblemben is viszhangra találtak azok, — már a nméltóságu Fö-RR. többsége által felhozott és igen szívreható előadásai, mellyeknél fogva nem ragaszkodva a nemesség régi fiizetés mentességéhez, annak módosítására hajlandók valónak; úgy most is állhatatosan azt tartom és hiszem, hogy a nemességnek törvényes fizetés mentessége valóban túl élte már magát s meghaladta idejét, — s mellőzve minden felhozott ellenokokat — e jelen idő az, mellyben az ország közjava s jövendő felvirágzására a legbiztosabb s igazságosabb eszköz a nemesség által is a közterhekbeni aránylagos részesülés. Tisztelem azon óvatosságot, miszerint a törvényhozási testület mindekkorig — a felhívott 1836 : 26. tczikk tanúsítása következtében — a nemesi kiváltság elvéhez nyúlni vonakodott. — Tisztelem azoknak gondolkozási modorukat, kik az adózási mentességet alkotmányunkkal ugyanazonosnak, s annak eltörlése által ezt megrenditendönek tartják. — De ha egy pillanatot vetek a lefolyt idők múltjába, és törvénykönyveinkbe; és azon kérdés emelkedik keblemben: vájjon micsoda arányban állott és áll jelenleg ezen nemesi kiváltság az ennek mindenkor megfelelő nemesi terhekkel? miilyen arányban és összeköttetésben alkotmányunk többi alapos részeivel ? azon meggyőződésem uj erőt nyer, hogy a mentességnek eredeti természete és hatása, mellyel most bír, ugyanaz. — Az ebben foglalt alapos elvre tehát, valamint az országos választmány kiküldetésére nézve is — egyetértek a t. KK. és RR-kel ; azonban annak életbeléptetése iránti nézetem más. — Midön századokon keresztül küzdött nemzetünk a fenálló érdekek mellett, midön századokon keresztül létező jogok módosításáról, változtatásáról — és hogy ne mondjam — eltörléséről van szó; azt hiszem : — hogyha mennél átalánosabb, mennél szabadabb s igy kevésbé kötvék a választmány kezei, annál tökéletesebb, — annál megnyugtatóbb működési eszközlést várhatni. Ennél fogva én is az országos pénztár kérdését nem csak a biztosítékok előadásával szórittatni, hanem a kérdést egész kiterjedésében a választmányra utasítatni kívánva, s igy nézeteim megfelelését érezve, gróf Széchen Antal Öméltóságának indítványát elfogadom. B. Wenkheim Béla: — Tudom, hogy a szőnyegen lévő tárgyra nézve a capacitatiónak nemigen van helye; mert erős meggyőződésem az, hogy mindenki, ki a magyar közdolgokkal bármi csekély mértékben foglalkozik is, az adó és közös teherviselés elve felett komolyan eszmélkedett, és számot vetett magával, és a nemzet érdekeivel, számot ön vagyona és családja iránti kötelességekkel; számot azon kötelességekkel is, mellyet a ha. za tőle méltán igényelhet, és mellyre nézve azon honpolgár, ki a közállománynak jótékonyságában olly bö mértékben részesül, mint mi, a kötelezettséget elkülünözni nem lehet, a törvényhozónak pedig erkölcsileg nem is szabad. Miután a közös teherviselés elve ellen szót felhozatni nem hallottam, nem akarom az anyagi és szellemi okokat, mellyek a mellett harczolnak, előhozni; hanem csak röviden említek meg néhány szót a t. RR. izenete mellett, és pedig egész lelkesedéssel, mert ezen izenetben látom én pártunknak minden megtámadások daczára hosszas küzdelmei — és izgatásának diadalívét, de diadalát egyszersmind a vélemények pártkülönbség nélküli kitisztulásának, miszerint a hazánkban működő értelmiség általlátva, hogy hazánk jelen viszás állásában tovább nem maradhat, és hogy osztozni kell az aristocratiának az adózókkal a közös teherviselésben. Diadalát látom bizonyos becsület és kötelességérzetnek is az eddig uralkodott előítéletek és önzés felett; mert ha megfontoljuk azon botrányos eseteket, mellyek ezen kérdés késleltetésére több törvényhatóságokban mutatkoztak, és figyelembe vesszük, mikép jelenleg 42 törvényhatóságnak határozata a közös teherviselés elvét elvállalni; ha figyelembe vesszük, hogy a törvényhatósági utasítások komoly, csendes és higgadt tanácskozások eredményei: akkor bizonyosan illy örvendetes sympathiák után el lehet mondani, mikép ezen kérdés megérett, mikép ezen nem egy kisebb töredéknek a többségre reá tukmált irigység-szülte erötetési, vagy az aristocratiát proletáriusok által megrontó szándék forog fen, hanem világos jeleit látjuk annak, hogy mint mondám, a hazánkban működő értelmiség ezen kérdésnek megoldását bona fide kívánja, és hogy az aristo.cratiának fogalmai tisztulni kezdenek, s hogy általlátja, hogy tulajdon biztosítását, fenmaradását és jövendő dicső állását csak kötelességének érzete teszi, mellyeket minélinkább teljesít, annálinkább szilárdítja igazait és jogait. Ezen indok legtöbb erővel bír előttem, s az annyiszor hallott igazság, és méltányosság, és az adózók sorsa javításáról felhozott philantropicus indokokból tartózkodás nélkül kimondom, hogy ez úttal az adózó nép sorsát könnyíteni nem akarom; mert azt a mostani körülmények között lehetetlennek tartom. Más részről pedig, nem tartom czélszerünek és helyesnek ollyannal kecsegtetni az adózó népet, mit később beváltani nem tudnék. Továbbá tartózkodás nélkül kimondom azon eszmét, ha nem is népszerű, hogy a magyar aristoci’atiát minden áron fentartani akarom, nem azért, mintha az olly nagy sympathiára tarthatna számot — magamat is beleszámítva— mintha a magyar aristocratiát olly jelesnek, olly magasztosnak tartanám, miszerint a maga kötelességének megfelel, hanem azért, mert habár egy része elkiilfoldiesedett, és itthonosnak nem érzi is magát e hazában, mégis úgy hiszem, hogy csupán a magyar aristocratia által eszközölhető magyar szellemben és magyar irányban alkotmányos bonunk kifejlődése. Erős hitem továbbá az, hogy pusztulni és veszni \
