A közös ügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött s Ő Felsége által összehívott bizottság jegyzőkönyve, irományai, naplója, határozatai, 1914 - hiteles kiadás (Bécs, 1914)
A közös ügyek tárgyalására a Magyar Országgyűlés által kiküldött bizottság naplója
ÏV. ÜLÉS. beli ügyeket tulajdonképen annak a veszélynek teszi ki, hogy azok elintézése anarchikussá váljék. Mert megszűnik az a biztos tudat, hogy van egy közös fórum, amelyet mindenkinek el kell fogadnia. A civilistától nem lehet megkövetelni, hogy egy katonai biróságot fogadjon el. Ha teszi, tőle függ, szabad akaratból megteheti, de követelni ezt nem lehet. Eddig pedig úgy állt a dolog, — és ez volt az egyetlen sanálása, megoldása minden becsületbeli összeütközésnek — hogy nem volt szabad visszautasítani a becsületbiróságot. Ez a helvzet megszűnt. Lehetetlen megkövetelni, hogy egy polgári ember, akinek semmi köze a hadsereghez, alávesse magát ennek a katonai becsületbiró- ságnak. Ezt általában nem lehet megkövetelni, én legalább magamat egy állandóan megszervezett olyan becsületbiróságnak, amelynek tagjait egyáltalában nem is ismerem, sohasem vetném alá. Nem áll az, hogy az ember tartozik minden tisztességes ember Ítéletének alávetni magát. Nem áll. Én azt tartom, hogy ahhoz, hogy én bízzam abban, hogy jól intézi el valaki ügyemet, ahhoz, hogy rábízzam azt a legszentebb értékemet, amim van, saját becsületemet, ahhoz nem elegendő, hogy tudjam, hogy az illető egy olyan kaszthoz tartozik, amely átlag tisztességes, és nem elegendő, hogy tudjam, hogy tagja egy ca inónak, amely tisztességteh n embereket nem tűr meg a maga körében. Én ismerni akarom az illetőt, és tudni akarom, hogy van-e elég belátása világosan látni ; tudni akarom azt, hogy van-e elég jellembeli függetlensége, erélye, minden ' terroTt, minden fegyelmet, minden beavatkozást visszautasítva csak akként eljárni, amint azt lelkiismerete sugallja. Mert a legnagyobb bizalom kérdése az, ha én saját becsületemet valakire ráruházom. Nincs az a kaszt, nincs az a magas rang, amely előtt én meghajolnék, és nyugodtan mondanám : tessék, Ítélkezzék, és hogy nem tudom, milyen katonai tényezők és hatóság által kinevezett becsületbiró- ság döntsön az én ügyemben. Ne méltóztassanak megfeledkezni arról sem, hogy igen sok civilista specialis bizalmatlansággal tekintene a katonai becsület bíróság Ítélete elé, ha másért nem, azért, mert abban az előítéletben van, hogy az ó foglalkozását az a tiszt nem méltányolja kellőleg. Egy újságíró, mondhatom, talán egy képviselő is, sokszor azzal az érzéssel lépne a katonai fórum elé, hogy ott ót nem tartják olyan teljes értékű gentlemannak, mint azt, aki a király kardbojtját viseli. Hát kérdem, mikor ilyen szellemet vél valaki a tisztikarban látni, lehet-e attól megkövetelni, hogy magát önként ennek a becsületbiróságnak alávesse ? Lehet-e megkövetelni, hogy ezt tegye pl. olyan esetben, mikor szó van egy olyan egyénről, aki szintén annak a királynak tisztviselője, magasrangu bizalmi férfia ? Van-e akkor helye, meg lehet-e akkor követelni a társadalomtól, hogy teljes megnyugvással vesse magát alá azon katona 6à Ítélkezésének, aki abban, hogy valaki a király bizalmi férfia, már egy olyan tiszteletreméltó dolgot lát, — és kell is, hogy lásson — ami nehezebbé teszi ránézve, hogy az illetőre káros Ítéletet hozzon, mint egy másra nézve. Az kétségtelen, hogy nem lesz meg az a bizalom a polgárságban, hogy gyakran elfogadja a felajánlott katonai biróságot. Van azután még egy dolog, ami nagyon károssá teszi az uj rendszert. Tudjuk, hogy mennyi küzdelmet okozott a magyar társadalomnak a nyelvkérdés. Helyes-e az, hogyha most privát, független magyar emberek véletlenül összeütköznek egy reserv huszárhadnagygyal, hogy kénytelenek majd azután a német szolgálati nyelven képviselni becsületbeli ügyeiket ? Nem lesz-e ez megint_egy uj ok azokra az összeütközésekre, amelyek nemrég az egész politikát dominálták ? Helyes-e az ilyen eljárás ? Nem gondolják-e, hogy káros megvonni azt a khinai falat katona és polgár között ? Igen jól emlékszem arra, hogy magamnak is volt alkalmam katonai tagokkal közös becsület- bíróságokban eljárni. Bizalommal fordultunk mi civilek azokhoz a katonákhoz, akiket ismertünk, akiknek pártatlanságában megbíztunk és hogy közösen működtünk ugyanazon erkölcsi törvény alkalmazásában, ez a társadalom és a katonaság együttérzését fokozta. Minek kizárni a katonát, minek azt mondani, hogy azzal a civillel nem szabad együtt ülni, mintha az a civil nem lenne olyan becsületes, mint a legbecsületesebb katona, bármilyen aranyos is a gallérja ? Minek a civilben felébreszteni azt a hitet, hogy a katona nem tartja teljes értékűnek a civilt és azért ilyen ügyeket nem enged vele közösen tárgyalni ? Ém- lékszem azokra az esetekre, ahol mindenki tisztelettel meghajolt tiszteknek véleménye előtt, ahol az ó felfogásuk sokszor mérvadók voltak. Minek ennek a lehetőségét megakadályozni ? De a legnagyobb nehézséget okozza ez a kérdés a képviselóházban. A képviselőház tagjai és a katonák közt olyan becsületbeli kérdés foroghat fenn, amelyre vonatkozólag a ház már kimondta egyszer az Uzelác-ügyben, — itt van előttem az akkori jegyzőkönyv — hogy érinti a mentelmi jogot. Ilyen kérdésben most vagy nem lehet kétoldalú megnyugvást provokálni, vagy az illető képviselő kénytelen azt a kérdést, hogy mikor, mennyiben volt joga a felelősség kizárása mellett bizonyos katonának eljárását megtámadni, katonai hatóságok által elintéztetni. Én nem állok azon az állásponton, hogy képviselő is ok nélkül sértegethessen bárkit. Sohasem fedezném azt, aki egy személyt személyében élesen vagy szükség nélkül megtámad, de igenis, becsületem egész integritásával védeni fogom mindig, amig képviselő vagyok és amig magasra helyezem a magyar alkotmányt, azt, hogy ha egy képviselő jogos felháborodásában egy politikai tényt, egy katonatisztnek a parlament szólásszabadságával, a parlament ügyeivel összekapcsolt tényét elitéli,
