A közös ügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött s Ő Felsége által összehívott bizottság jegyzőkönyve, irományai, naplója, határozatai, 1914 - hiteles kiadás (Bécs, 1914)
A közös ügyek tárgyalására a Magyar Országgyűlés által kiküldött bizottság naplója
IV. ÜLÉS. 67 tengerészetet fejleszteni, olyat, amilyet anyagilag elbírnak. Kétségtelen, hogy Görögország és Törökország versenye arra fogja szorítani mindkettőt, hogy flottájukat kifejtsék, mert mindkettő nagyon nagy tengerparttal rendelkezik és jövójíikre nézve csakugyan még a szárazföldi hadseregnél is nagyobb fontosságú talán a flotta. Flotta nélkül nem tudnak létezni. Valószínű, sőt csaknem biztos, hogy ennek következtében az orosz feketengeri flotta is fejlődni fog, csaknem biztos, hogy Románia is kénytelen lesz előbb-utóbb hadihajókat építeni. Ennélfogva okvetlenül szükséges, hogy mi olyan flottával rendelkezzünk, amely sokkal erősebb mindezeknél, még ha szövetkeznének is. Olyan állam, mint Görögország és Törökország, valószínűleg csak olyannal szövetkezhet, melynek erős flottája van, mely meg tudja őt segíteni ott, ahol életérdekei el fognak dőlni. Ezért én mély fájdalommal — mert bizony rosszul esik nélkülözni ezt a sok milliót, melyre oly nagy szükség van nemzeti productiv és kulturális czélokra — mondom, tiltakozás nélkül vagyok kénytelen belenyugodni ezekbe a nagy terhekbe. Felhozták itt Erdély megerősítésének kérdését is. Ebben teljesen osztom a ministerelnök ur álláspontját és azt mondom, hogy ennek a kérdésnek megítélése absolute semmi vonatkozásban nincs a külpolitikával. Ez tisztán a mi katonai erősségünk egyik kérdése, és én a magam részéről azt hiszem, hogy Erdélynek olyan megerősítése, amely a központokban bizonyos várakat létesít, igenis kívánatos volna, kívánatos volna anélkül, hogy ennek a legkisebb éle volna Romániával szemben. Meg vagyok győződve, hogy egy orosz háborúban is nagyon szükséges és becses támpont volna egy olyan központi megerősítés, amely Erdély védelmét kevesebb csapattal is lehetővé tenné. Sőt talán épen Románia is hasznát láthatná, ha szövetségesünk volna, úgy hogy ez absolute nem lenne Románia ellen irányítva, ez csak a természetszerű előrelátás jellegével bírna, annak a jogos egoismusnak jellegével, amelylyel minden állam köteles saját határait akként megvédeni, hogy bárki is támadja, az vissza legyen utasítva. Felhozatott itt még a tisztifizetések kérdése is. Én teljes rokonszenwel vagyok azok iránt, amiket t. barátom, Rakovszky István mondott. Atérzem, hogy az a tiszt csakugyan rászorul, hogy fizetése javittassék. De nem vagyok abban a helyzetben, hogy anélkül, hogy az erre illetékes, elsősorban felelős tényezők kimutatnák, hogy miből fedezik ezt az uj költséget ; kimutatnák, hogy ez az uj költség elviselhető, mondom, nem vagyok abban a helyzetben, hogy enélkül magam vállaljam a felelősséget azért, hogy ennek a kérdésnek megoldását sürgetem. Ha a felelős kormány előterjeszti ezt a dolgot és kimutatja, hogy a vele járó uj terhet elbírjuk, a legnagyobb örömmel fogok ahhoz hozzájárulni, de az initiativát és a felelősséget mindenesetre a kormányra hárítom érte. Ezek után áttérek arra a kérdésre, amely miatt tulajdonképen felszólaltam. Tegnap hallottuk itt azt, hogy a reserv tisztnek kötelessége magát becsületbeli ügyeiben a katonaságnak alávetni s hogy nincs jogában civil- becsületbiróság elé vinni ügyét. Én ezt nagy hibának tartom, mélyen sajnálom, és azt hiszem, hogy ez alkalmas arra, hogy a hadsereg és a társadalom közötti egyetértést veszélyeztesse. A t. ministerelnök ur azzal védte ezt az álláspontot, hogy a katonai becsület és a polgári becsület azonos. Éz az én álláspontom is. Én is azt mondom, hogy a tisztnek egy hajszálnyival sincs több becsülete, mint egy becsületes polgárembernek. (Úgy van !) Én sem ismerem tehát el e tekintetben a különbséget, de sajnos, a tiszteknél ez a felfogás nem dominál az egész vonalom, és a t. ministerelnök homlokegyenest ellentétben van itt azzal, amit a t. hadügyminister ur kijelentett. A hadügyminister ur ugyanis azt mondta, —- nem találom hamarjában nyilatkozatának szószerinti szövegét — hogy a reservtiszt más hatóságnak, mint a katonainak alá nem rendelhető, mert a polgári életben mások az eljárások, mások a becsületbeli törvények. Azt hiszem, ez az a kifejezés, amit ő használt. A hadügyminister ur tehát ezt az ellentétet constatálja, azt mondja, hogy bizonyos különbség van és tényleg csakis igy lehet védeni az ő álláspontját. Mert ha a t. ministerelnök urnák van igaza, hogy a két becsület teljesen azonos, akkor igazán nincsen alapja ennek a most említett álláspontnak. A katonaság akkor nem mondhatja, hogy ugyanazon törvényeket kell ugyan alkalmazni, de ezek alkalmazására a polgári társadalom nem alkalmas, a polgárok között nincsenek arravaló egyének, kikre megnyugvással rábízhatná egy katona ugyanazon felfogások, ugyanazon törvények alkalmazását. A hadügyminister ur azzal indokolja meg a különös eljárást, hogy azt mondja, a katonának szigorúbbnak kell lennie ezekben a dolgokban, hiszen sokkal komolyabb következményekkel járhat az reá nézve, mig a civilistára csak theoretikus jelentőségű, hogy mikép Ítélnek egy becsületbeli ügyében. Bocsánatot kérek, ilyet nem lehet mondani. Ez nem theoretikus jelentőségű, ez arra a civilistára nézve életbevágó kérdés ép úgy, mint a katonára nézve. A becsület ép úgy előfeltétele a civilistának arra, hogy működjék, hogy a társadalom munkájában résztvegyen és hogy önérzete meglegyen, mint a katonának. (Igaz! ügy van!) Ép annyit vészit az a civilista, mint bármely katona, ha becsületét elveszíti. De természetes, hogy ezen vélt különbségben rejlik annak oka, hogy a katonák ragaszkodnak saját eljárásukhoz. És ez nagy baj. Nagy baj azért, mert jóformán lehetetlenné teszi, hogy a civiltársadalom és a katonaság egymással veszély nélkül, szabadon érintkezzék. Mert a közöttük felmerülő becsület9*
