A közös ügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött s Ő Felsége által összehívott bizottság jegyzőkönyve, irományai, naplója, határozatai, 1911-1912 - hiteles kiadás (Bécs, 1912)
A közös ügyek tárgyalására a Magyar Országgyűlés által kiküldött bizottság naplója
42 11.. ÜLÉS. obligót nem vállalhat mert külön praemiumot mi a mi viszonyaink között nem illeszthetünk bele a költségvetésünkbe, a melyből előre nem látható kiadásokra szánt reservára telnék a hadügyi téren vagy a véderőnek a fejlesztése szempontjából. Ez mégis csak felesleges positio volna a költségve ősünkben. A kormány a maga felelősségének érzetében bizonyára mindig meg fogja tenni azt, hogy figyelmezteti az országnak a hivatott testületéit arra, hogy mit kiván az ország érdeke és hogy esetleg pénzáldozatok szükségére is ráirányítsa az ország figyelmét. A magam részéről, a midőn az indemnitási javaslat elfogadását a t. bizottságnak nagyon melegen ajánlom, ezzel nem teszek semmi különöset ; nem bizalmat kérek én a kormány számára, hanem csak az ügyek intézésének lehetővé tétetélt már meg levő praecedensek alapján. Én csak újra kívánom hangsúlyozni azt, hogy mindazon tereken, a melyek a delegatio elbírálása alá tartoznak, a magyar kormány, igenis, tudni fogja kötelességét, a mely abban áll, hogy egyetértésben a közös ministerekkel intézze ezen ügyeket, de azért az ezek intézéséért való felelősséget maga is vállalja és azért helyt fog állani és ebben a szellemben kérem a t. bizottságot, hogy a javaslatot elfogadni méltóz- tassék. (Hosszas, élénk helyeslés és éljenzés.) Elnök : Bakonyi bizottsági tag ur kér szót. Bakonyi Samu : T. országos bizottság ! Az igen tisztelt mimsterelnök ur megvádolt engem azzal, hogy egy közös ministernek olyan competentiát vindicálok, a mely meg nem illeti és csodálkozását fejezte ki a felett, hogy ezt egy függetlenségi párti képviselő teszi, a ki, úgy látszik, ezért jött el a delegatióba. Ez volt az összefüggő értelme az ő támadásának. Hát, bocsánatot kérek, t. ministerelnök ur, határozottan tévedésben van. Én nem tudom, hogy min alapulhat ez a félreértés. Én a választói jogról, igenis, beszéltem, de csak érintőleg, azon politikai összefüggésnél fogva, a melyet a két kérdés között látok es láttam eddig mindenkor és a minek az az alapja, a mint általánosan ismeretes, hogy a király és az 1906-ban megalakult kormány között világos megállapodás jött létre arra nézve, hogy a választójog reformjának meg kell előznie a véderőreformot. De nem is kell odáig visszanyúlnom; csak a trónbeszédet kell a t. országos bizottság emlékezetébe visszahívnom, a mely elodázhatatlan szükségnek jelenti ki praeferenter a választójogi reformnak a megalkotását. De hogy én ebben a közös hadügyministernek a segítségét kértem volna : no már, bocsánatot kérek, mindenkire hivatkozom, a ki itt ebben a teremben van és a ki az én igénytelen felszólalásomat hallotta, arra nézve, hogy ez absolute nem felel meg a tényeknek. Ott van különben a beszédem, a mely a t. ministerelnök urnák ezt az érthetetlen feltevését, sót, a kifejezésnek módja folytán, bocsánatot kérek, de azt kell mondanom, insinuatióját nem támogatja ; s a mennyiben az igen tisztelt ministerelnök ur nem hinné el nekem, hogy alapjában félreértette fel szólalásomat, én kénytelen volnék, már pártállá somnál fogva is, de általában véve is, mint magyar képviselő, — a mely tekintetben nem lehet ezen bizottságnak bármely pártállásu tagjai között különbség, hogy egy intem magyar kérdésben a közös ministerek bármelyikének bármiféle inge- rentiája absolute nem lehet — kénytelen volnék, mondom, a leghatározattabban visszautasitani. A miben én apostrofáltam az igen tisztelt közös hadügyminister urat, az a katonai kérdésekre vonatkozott. Akármiféle teoretisálásba menjünk bele, annak igazságát senki sem fogja elvitathatni, hogy a katonai kormányzat vezetője a hadügyi kérdések intézésében befolyással bir. Énnélfogva teljes joggal apostrofálhattam őt, mint, úgy hittük, oly katonai felfogás képviselőjét, hogy a hadsereg egysége érdekében ellenzi azon nemzeti követelések teljesítését, a melyek teljesítéséhez mi kötjük azt az álláspontunkat, hogy az ezeket nem tartalmazó, az ezek teljesítését mellőző véderőreformnak a törvényerőre emelésével szemben rendkívüli parlamenti eszközöket is kénytelenek vagyunk alkalmazni. Ezt teljes joggal tehettem tehát, és ebben semmiféle oly dolgot nem vindikáltam a hadügyminister urnák, a mire befolyása nem lenne. Ezeket tartottam kötelességemnek ezekre vonatkozólag megjegyezni. De az igen t. ministerelnök urnák még egy nyilatkozatára kell reflektálnom, nevezetesen, a mikora delegatiónakindemnitási jogáról beszél,— a miről nem akarok most megint akadémikus vitát megismételni, — a kérdést egészen megfordítva, a képviselőházi ellenzéket vádolja meg azzal, hogy ő az oka annak a helyzetnek, a melynek folyománya- képen az indemnitás megszavazására szükség van. Nos, én rámutattam arra a tényre, hogy a magyar képviselőház ellenzéke és különösen az a párt, melyhez nekem tartoznom szerencsém van, kezdettől fogva a legnyomatékosabban követelte a költségvetésnek a tárgyalását. Hát annak, hogy in- demnitást kellett kérni.... Rosenberg Gyula: A közös költségvetésről van itt szó ! Bakonyi Samu: Mindjárt rátérek arra is ! Annak, hogy indemnityt kellett kérni, semmi más oka nincs, mint, hogy a költségvetés nem került oly időben tárgyalás alá, hogy azt rendes időben, az év végéig törvényerőre lehetett volna emeltetni ; a mi pedig a közös költségekre vonatkozó indemnitást illeti, emlékeztetem közbeszóló igen t. barátomat arra, a mit mi a dolog természete szerint difficul- táltunk, hogy az 1912-ild magyar állami költség- vetésbe be vamiak illesztve a véderő reformjával beálló többletköltségek is, a melyekre nézve a kép- viselóház épen az én felszólalásom kapcsán házhatározatot is hozott, a kisebb tárczák és a közösügyekre vonatkozó tétel tárgyalása alkalmával. A magyar képviselőház tehát már az 1912. évre szóló költség- vetésben megszavazta a közösügyi költségvetésre vonatkozó aránylagos részt is. így tehát semmiféle czimen azt a vádat el nem fogadhatjuk, hogy az
