A közös ügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött s Ő Felsége által összehívott bizottság jegyzőkönyve, irományai, naplója, határozatai, 1910 - hiteles kiadás (Bécs, 1910)
A közös ügyek tárgyalására a Magyar Országgyűlés által kiküldött bizottság naplója
222 XXIII. ÜLÉS. katonatisztek gyermekeit, köztük olyanokat is, a kik magyar állampolgárok, de a kik az állam nyelvét nem is beszélik, taníttassuk. Tessék őket nem tudom én miféle stipendiumokkal és más egyebekkel hivatalhoz segíteni, ez nagyon helyes is volna, és tessék bizonyos mértékben a cziviléletre csábítani őket ; de ezeket az alapítványokat mi a magyarság érdekében tettük, Magyarország érdekében hoztuk a nagy áldozatot, ennek következtében ettől a magyar elemet megfosztani nem lehet helyes és nem is egészséges állapot. Itt vannak azután azok a rendkívül lassú- mérvű előhaladások, a melyekben mi nem látjuk a jövőnek azt a szükségszerű biztosítását, a mit a tisztikar fejlődésétől reméltünk. Ha eddig a helyzet szomorú volt Magyarországra nézve, úgy vigasztalan előttünk a jövő is, és ebből az intézményből nem láthatjuk azt, hogy végső eredményként egy egészséges kibontakozáshoz fogunk eljutni. .Tó eredményt úgy remélhetünk elérni, ha maga az állam veszi át a tisztképzést mind a két országban, úgy Magyar- országon, mint Ausztriában, s megfelelő tiszti képző-intézeteket, akadémiákat állít fel, vagy pedig a meglévőket egészíti ki s ezekből árasztja el mind a két ország hadseregének tisztikarát művelt, a nemzeti élettel együttérző, összeforrott tisztekkel. Ez lesz a helyzet megoldása; azon az utón azonban, a melyen ma haladunk, soha, tiz és tiz évek múlva sem tudjuk ezt az eredményt elérni. Pedig ez az országra nézve kenyérkérdés is, mert elvégre mi nem azért tartjuk fenn hadseregünket, hogy abban a mi saját gyermekeinknek, a magunk véreinek elhelyezését ne találjuk fel. A hadsereg egy nagy, intelligens kar. Ezer és ezer család és ember nem lehet idegen egy ország számára, s nékünk ambitiónk és jogos követelésünk is az, hogy ezen a téren a magyarság és a magyar nemzet foglalja el az őt jogosan megillető helyet. Azonkívül gyermekeink jövőjének biztosítása is megkívánja ezt. Hiszen mi az általános véd- kötelezettségnél fogva reá bízzuk gyermekeinket a hadseregre, megkívánhatjuk tehát, hogy azok ott is velünk érzelmi közösségben, érzelmi összeköttetésben legyenek. Háborúban is ez ad megnyugvást, ez ad bizalmat a hadsereg iránt ; ettől megfosztani azt valóban eltévesztett politika lenne, mert nem szolgál magának a harcz- készségnek sem és nem fokozza azt a bizalmat sem, a melyre pedig a hadvezetőségnek és a hadseregnek szempontjából is feltétlenül szükség van. Ez volt az, a mit a tisztikarról, a hadsereg és a nemzet érdekéből felhozni szükségesnek tartottam. Most áttérek egy másik kérdésre, a hadi készültség fokozására. E tekintetben azt halljuk folyton, hogy fokozni és fokozni kell a harczi készséget, a hadi készültséget, mert ez az ország érdekében áll. Hát ez egyéni appreciatio tárgyává tehető, mert tisztán csak a folytonos fokozásban magában én országos érdeket egyáltalában nem ismerhetek fel. El lehet képzelni ezt olyképen, hogy kimerítve minden erőnket és a nemzeti társadalmat minden munkáskéztől megfosztva, fordítjuk ezeket a harczi készség emelésére. Ez bizonyára nem lehet czél, mert bizonyára vannak korlátái, határai ezen harczi készség emelésének. Melyek azok az igazságok, a melyeket itt, az egyéni vélemények különbözőségétől eltekintve, mint igazságokat kell megállapitani ? Az egyik igazság bizonyára az, hogy e tekintetben a különböző államoknak nem lehet egyenlő mértékük. A mit megtehet egy fejlett, tőkegazdag ország, azt nem teheti meg saját ruinálása nélkül egy tőkeszegény, mezőgazdasági állam ; lehetetlenség erre ugyanazt a mértéket alkalmazni. Ez föltétien igazság és föltétlenül érvényes törvény. Si duo faciunt idem, non est idem. Ha ezen a téren egy művelt nyugati állam fejleszti a maga erejét olyan mértékben, a minőben ő azt magára nézve föltétlenül szükségesnek találja, bizonyos, hogy mi addig a határig el nem mehetünk, mert mi az anyagi teljesítő képességnek azzal a mértékével nem bírunk. Még egy szemponttól nem szabad eltekinteni, t. i. az a műveltebb állam nemcsak az által képes a növekvő terhek elviselésére, mert a katonai készültség költségeinek nagyrésze az ő ipari fejlődésének javára visszatérül, hanem még tovább is mehetünk ; annak a nyugati államnak gazdasági előhaladását még más nemzetek hadikészültsége is táplálja. Hiszen tudjuk, hogy a nyugati nagy államok gyáraihoz, a franczia gyárakhoz vagy a Krupp-féle gyárakhoz fordulnak más nemzetek hadikészültségüknek fegyverekkel és lőszerekkel való kiegészítése czéljából, és igy közvetve elősegítik azoknak anyagi fejlődését. Ennek további következménye pedig az, hogy azok a nemzetek, a melyeknek ilyen fejlett iparuk van, hadikészültségüket is nagyobb fokra fejleszthetik. Föltétien bizonyossággal megállapítható tehát, hogy mi a hadikészültséget illetőleg a teherviselés szempontjából magunkra nézve nem alkalmazhatjuk ugyanazt a mértéket, a melyet azok az államok alkalmaznak. A másik igazság pedig az, hogy a milyen mértékben ők előhaladnak a gazdasági fejlődés terén, olyan mértékben kellene a nálunk létező hiányoknak pótlását fokoznunk, hogy az aztán helyes alapul szolgálhasson egy modern állam megfelelő készültségének előteremtésére. Ha azt látjuk, hogy egy ilyen államban vissza van maradva az ipari fejlettség, a kereskedelmi élet, a tőkegazdaság, akkor nem szabad csigalassúsággal bevárni, mig azok önmaguktól jutnak bizonyos fejlődési fokra, hanem kétszeres erővel kell azon igyekeznünk, hogy ezen distanciát megszüntessük és gazdasági életünket kifejleszt
