A közös ügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött s Ő Felsége által összehívott bizottság jegyzőkönyve, irományai, naplója, határozatai, 1910 - hiteles kiadás (Bécs, 1910)

A közös ügyek tárgyalására a Magyar Országgyűlés által kiküldött bizottság naplója

lehetetlen, hogy a legerősebben ne hangoztassuk azt, hogy ha Bosznia és Herczegovina a Habs- burg-dynastiához csatoltatik, — a mint tényleg oda is csatoltatott, — az egyedül és kizárólag csak szent István koronája jogán csatolható oda és nem engedhetjük, hogy ez a jog ismét csak egy papiros-joggá devalváltassék, a mint történt ez Dalmácziával, hanem a legerősebben és állandóan követelnünk kell, hogy igenis, ez a terület a magyar koronához csatoltassék, és hogyha köz- jogilag a kérdés egyelőre nem is rendeztetnék, folytonosan hangoztatnunk kell, hogy törvényekben biztositott jogaink érvényesitése mielőbb meg történjék. És itt már előre is kijelentem, hogy egészen eltérő nézeten vagyok e kérdésben úgy a t. előadó ur, mint különösen Tisza István gróf felfogásával, a kik jobb időkre akarják halasztani ennek a kérdésnek a megoldását.

A midőn egy ország sorsáról van szó, t. országos bizottság, akkor struczpolitikát iizni nem szabad. Szembe kell nézni ezzel a problémával és a megoldást keresztül kell vinni mielőbb, mert merem állítani, hogy ez nem olyan kérdés, a melyet tovább is halasztani lehet, sőt olyan, hogy minél tovább odázzuk el annak megoldását, a helyzet csak annál nehezebbé lesz, és csak annál inkább meg fognak erősödni azok az áramlatok, a melyek ennek útját állják, hogyha ezeknek egy végleges rendezéssel, egy definitivummal az útját nem álljuk.

(Az elnöki széket Zichy Ágost gr. foglalja el.)

Ezek kijelentése után legyen szabad még ráutalnom arra, a mit én már az előzetes tárgyalások során ismételten hangoztattam, hogy nézetem szerint az annexio kihirdetése nem történt meg a kellő időben, mert a helyzet még kellőképen előkészítve nem volt. Nincsen jogom az igen t. kül- ügyminister ur képviselőjével e tekintetben vitába bocsátkozni, egyszerűen csak utalok arra, hogy a külügyi helyzetnek a kellő előkészítése, vagy mondjuk, az egész külügyi helyzet nem felelt meg azoknak a követelményeknek, a melyek az annexio keresztülvitelét könnyen, veszedelem nélkül és olcsón lehetővé tették volna.

De a mint nem helyeseltem azon körülményeket és viszonyokat, a melyek közepette két évvel ezelőtt az annexió keresztülvitetett külügyi szempontból, épugy állítom, hogy magukban ezekben a tartományokban az ottani közhangulat és az ottani közállapotok sem voltak kellőképen előkészítve arra, hogy az annexiót kimondhassuk. Ezt igazolandó, az adatoknak egész halmaza állana rendelkezésemre, de mégsem akarom túlságosan lekötni a t. országos bizottság figyelmét, azért legyen szabad csak egynéhány momentumra nagybecsű figyelmüket felhívni.

Az én felfogásom szerint a két tartományban azon időben, a mely alatt mi ezen tartományokat igazgattuk, a nélkül, hogy kividről, a nélkül, hogy nagyobb mérvben belülről izgalmat okoztunk

volna, mondjuk, a nélkül, hogy discussio tárgyát képezte volna ezen két tartomány közjogi helyzete, ezen nyugalmasabb munkára szánt időben, szerintem sokkal jobban kellett volna és lehetett volna is rendezni azoknak a tartományoknak a belső viszonyait, mint a hogy ez eddig történt.

Nem kívánom kifogásolni azt, hogy az első időben erős rendőrállamszerü administratiót szerveztek és alkalmaztak. Magától értetődik, hogy a midőn egy lázadásban állott országot egy rá nézve idegen ország ereje elfoglal, azt háborúkban, csatákban legyőzi, és azután administratióját elveszi, különösen az alkotmányos életre még be nem rendezett országban, nem lehet a szélső szabadelvű intézmények meghonosításával kezdeni a dolgot. De azon első, szükségszerüleg keménykezü eljárás nehány esztendeje után, szerintem, sokkal gyorsabban kellett volna is, lehetett volna is a viszonyok consolida tiój át előidézni.

Csak néhány themát leszek bátor felemlíteni. Ilyen pl. a felekezetek mozgalma. Jól méltóztatik tudni, hogy egynéhány évvel az occupatio után a két tartomány legnagyobb nemzetisége és vallásfelekezete, a szerb orthodoxok mozgolódni kezdtek és kivántak, kértek, könyörögtek egyházi autonómiát.

Hiszen igen természetes is, hogy midőn látták, hogy a szomszéd Magyarországon hitsorsosaiknak megvan az egyházi autonómiájuk, s midőn azon népeknél az egyházi élet körül fordul meg elsősorban az illető felekszethez tartozó polgárok egész gondolatvilága, ők szabadság, önrendelkezési jog iránti törekvéseikben elsősorban egyházi szervezetre törekedtek.

És mit látunk ? Több mint tiz évig küzdöttek azok az emberek, a mig megkapták a görögkeleti szerb egyház autonómiáját. Pedig ha kezdetben mindjárt, a midőn kiforrott már ez a kérdés, a midőn még csak alázatosan kértek, de bon gré megadja a bosnyák kormányzat ezt az autonómiát, minő más hatással lett volna arra a népre az, ha látja, hogy az uj hatalom nemcsak csendőrrel, rendőrrel, Bezirksvorsteher-ekkel, büntetésekkel és rendőri intézményekkel lép fel vele szemben, hanem szabadságokat, jogokat is akar neki biztosítani ! így történt, hogy hosszú küzdelmek után csak 1895-ben kapták meg a görögkeleti szerbek autonómiájukat, midőn már nem úgy vették, mintha innen Bécsból szabadságot, jogot adományoztak volna nekik, hanem természetesen úgy, hogy nehéz küzdelmek árán kikiizdötték maguknak e jogot.

Ugyanígy voltunk a mohamedánokkal. Évek hosszú során át folytak a tárgyalások a Vakuf- autonomia körül. Olykor a sajtóban le is doron- golták azokat, a kik erősebben exponálták magukat e jogokért és a midőn már elvégeztek mindent, — hiszen egy parányit közvetíteni nekem is volt szerencsém a Vakuf-autonomia létesítése körül — akkor is az utolsó kérdést, azt, a mely a török kormánynyal volt rendezendő, függőben tartották mindaddig, a mig az annexiót kimondották és