A közös ügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött s Ő Felsége által összehívott bizottság jegyzőkönyve, irományai, naplója, határozatai, 1910 - hiteles kiadás (Bécs, 1910)
A közös ügyek tárgyalására a Magyar Országgyűlés által kiküldött bizottság naplója
VII. ÜLÉS. 173 és felfogásnak, a melyet a magyar közérzület már 1908-ban nyilvánított. Röviden talán abban foglalhatom össze ezt az egyhangú nézetet, hogy : j ha 1878-ban lehetett vita az occupatio helyes j voltát illetőleg, a minthogy tudjuk, hogy igen heves módon vitatták, mondom, ha 1878-ban az occupatiora nézve ez helyén volt, az annexióra nézve, 1910-ben, már nem állhatott meg. Érdekeim fogja talán a t. országos bizottságot, ha felemlítek itt egy hiteles anekdotát, a mely a berlini kongresszusról fenmaradt. Corti gróf, az olasz megbízott, egy előkelő tehetségű államférfiu, a kit nekem is volt szerencsém személyesen ismerni, a sarcasmus hangján e megjegyzést tette néhai Andrássy Gyula grófnak : »Na. valljuk meg, az önök occupatiója leplezett annexio, semmi más«. Mire Andrássy Gyula gróf azt felelte : »Mondjuk rosszul leplezett annexió- nak«. Ez is csak azt illustrálja, hogy az occupatio szellemi szerzője is úgy gondolkozott már, hogy ez a lépés magában rejti csiráját, biztos conse- quentiáját az annexiónak. Elintézettnek tarthatjuk talán hasonlóképen a második szempontot is, a mely az annexio időpontjára vonatkozik. Azt hiszem, ha ebben egyetértett Tisza István gróf és Apponyi Albert gróf, akkor nekünk szabad e felett napirendre térni. így eljutottunk volna a harmadik szemponthoz, t. i., hogy helyes, megfelelő volt-e az annexio előkészítése ? Erre nézve Sághy Gyula t. barátom a vita elején figyelemreméltó kritikát gyakorolt. Azt mondta szó szerint, hogy : »Hiba volt előre kivonulni a Szandzsákból puszta nagylelkűség ürügyével. Ha a külügyminister a helyett Törökországgal tárgyalást kezdve, a Szandzsákból való kivonulást, mint az annexióhoz való hozzájárulás ellenszolgálatát ajánlja fel, sokkal gyorsabban és simábban ért volna czélt, és nagyon megkönnyítette volna magának Törökországnak az annexióhoz való hozzájárulást és minden valószínűség szerint megkímélhette volna az 54 milliónyi kárpótlást is«. Ez nem egészen volt igy, mert a Szandzsákból való kivonulást nem ajánlhattuk fel mint ellenszolgáltatást. Ez a dolog természeténél fogva alku tárgyává nem tétethetett. A berlini szerződés ugyanis azt mondja, hogy Ausztria-Magyarország nem kívánja a megszállást a Szandzsákra nézve kiterjeszteni, nem kíván ott közigazgatási jogot gyakorolni, ellenben fentartja magának azt a jogot, hogy egyetértóleg a török kormánynyal ott csapatokat tarthasson. Miért kívántuk ezt ? Azért, mert a török birodalomnak akkori állapota olyan volt, hogy nem lett volna képes önmagában fentartani a novibazári Szandzsákban a rendet, sőt a maga területi integritását is alig. Mi segítségére mentünk a törököknek azért, mert, természetesen, ez a megvédendő érdek épen úgy volt a mi érdekünk, mint a töröké. Ez barátságos közreműködés, cooperatio volt. Hogy 1908-ban már nem ez volt az állapot, az bizonyos. De azt akarom mondani, hogy egy bilateralis, szabadon kötött szerződés egyoldalú felmondása mint ellenszolgálat nem I jöhetett tekintetbe már alakilag sem. Hogy azon- I ban ez az intézkedésünk, a helyőrség visszahívása Törökország részéről mint előzékenység és mint előny interpretáltatott, az bizonyos. Ezzel először is méltányoltuk a Törökországban végbement átalakulásokat, méltányoltuk a nemzeti érzületi egység ébredését, de másrészt bizonyságát adtuk annak a szilárd szándékunknak, hogy mi tapodtat sem akarunk előhaladni a Balkánon. Végre még arra is akarok utalni, hogy ámbár bíztunk Törökország bölcs belátásában, hogy az annexió révén vele harczba nem keveredünk, de mégis méltóztassék elképzelni helyőrségünk visszás helyzetét, ha csak 24 órára komoly diplomatiai, politikai ellenmondásokba keveredünk Törökországgal, mikor ott testvéri egvüttműködésre voltak utalva. Szóval, ez a helyzet tisztázása volt Törökországgal. A midőn most a negyedik kérdésre kívánok áttérni, egy tárgyat találok utamban, a mely arra kényszerít, hogy néhány perezre lekössem a t. országos bizottság figyelmét. (Halljuk ! Halljuk!) Ez a vörös könyv. A vörös könyvről a minap nagyon kedvezőtlen ítéleteket hallottunk. Legyen szabad ezekre vonatkozólag a következőket előadnom : Az 1906. évi delegatióban volt szerencsém résztvenni, mint bizottsági tag. Mikor a külügyi albizottság összeült, rögtön kifogásoltatott, hogy miért nincs vörös könyv, mire a jelenlegi külügyminister ur elődje azt a felvilágosítást adta, hogy a vörös könyvnek előterjesztése, a mely valamikor rendes szokás volt, megszűnt kölcsönös megegyezés folytán, mely az országos bizottság és a küiügyministerium közt létrejött azért, mert a vörös könyv természeténél fogva üres, hézagos, fogyatékos irodalmi productum, a mely ennélfogva nem tudott érdeket felébreszteni az országos bizottságban. Ez okból a vörös könvv előterjesztése akkor már néhány esztendeig abbamaradt. Erre a külügyi albizottság egyhangúlag kérte a ministeriumot, ne törődjék a vörös könyvnek ezen fogyatékosságával, jobb az mégis a semminél, s legyen szives azt továbbra is benyújtani, a mibe a külügyminister ur készséggel beleegyezett. Már most az a sajátságos, hogy Rakovszkv István t. barátom, a ki annak a delegatiónak és annak a bizottságnak tagja volt, úgyszólván ugyanazokat a kifejezéseket használta, a melyekkel akkor a ministerium magyarázta, hogy a vörös könyv miért nem lehet jobb, mint a milyen. Sajnálom, hogy nincs itt Rakovszky István ó excellentiája, de ha nincs is itt, távollétében és utólagos engedelmével egy kis hasonlattal kell élnem. (Halljuk !) ö azt mondja, hogy ó szomjas és inni akar. Nekem sajnálatomra csak friss viz van rendelkezésemre. Már most, ha én azzal megkínálom és ő azt mondja, minek tart engem az ur, én ezt nem iszom, miért nincs benne egy kis bor, ez engem méltán meglep. (Derültség.)
