A közös ügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött s Ő Felsége által összehívott bizottság jegyzőkönyve, irományai, naplója, határozatai, 1910 - hiteles kiadás (Bécs, 1910)
A közös ügyek tárgyalására a Magyar Országgyűlés által kiküldött bizottság naplója
VI. ÜLÉS. 147 De a conferentia-programmról, a mely a legfontosabb lett volna, egy szó sincs. Miért kell nekem tudni, hogy küld-e valamit a kiilügyministemek a nagykövet, a mit a külügy- minister titkolni akar. Akkor jobban tette volna, ha ezt is titkolja. És ilyen fontos okiratoktól csakúgy hemzseg a vöröskönyv. T. országos bizottság ! A mint mondom, az annexió tényét helyeslem, de a keresztülvitelről nem mondhatom ugyanazt, ügy értesültem az újságokból, hogy Aerenthal gr. külügyminister ur, gondolom az osztrák delegatióban, azt hangoztatta, hogy ó ezt az annexionális politikát eleve jól megfontolta és hogy ha ó ma ugyanebbe a helyzetbe jutna, ép úgy vinné keresztül, amint ebben az esetb n tette. Bocsássa meg a t. külügyminister ur, ha ráczáfolok a tényekkel, magukkal a t. minister ur okirataival. Elismerem itt, hogy az a hiba, a melylyel a t. külügyminister urat megvádolják, hogy ő az annexió időpontját szerencsétlenül választotta meg, nem igazolhat be a jövőre való tekintettel, mert nem tudjuk, hogy jött-e volna jobb alkalom. De a múltban, az ő ministersége alatt, alkalmasabb pillanat nem volt. A közvéleményben általánosan elterjedt az a hit, hogy akkor, a mikor az orosz-japán conflictus volt, akkor lett volna a helyes pillanat, de akkor nem a külügyminitser urat terhelte a felelősség, ennek az időpontnak az elmulasztásáról ő nem tehetett. Nekem azt kell hinnem, hogy igenis ez a pillanat, a mikor megtette, olyan volt, hogy meg kellett tennie. Hogy igy volt-e valóban, azért a felelősség őt illeti. De. t. minister ur, ha már azt méltóztatik állitani, hogy ez conzequensen keresztül vitt, előre megfontolt ténykedés volt és politika volt, abban legnagyobb sajnálatomra nem érthetek egyet. A t. minister urnák a velünk közölt vörös könyv okmányai alapján következő álláspontjai voltak. Az eredeti álláspont az 1908 október 3-án a portával közölt jegyzékben van. Ott az annexio ellenértékeként a szandzsáknak, Novibazárnak átengedése szerepel. Erre a török álláspont az volt, a mit az október 15-iki jegyzék közölt, hogy compensatiókat követel a török állam az állam- adósságok átvétele által. Erre október 28-án megtagadta a külügyminister az államadósságok átvételét. Már november 9-én Pallavicini gróf jelenti, hogy más gazdasági előnyöket helyezett Törökországnak kilátásba, az eredeti állásponttól tehát már eltért és engedett a külügyminister ur. Most jelenti Pallavicini nagykövet 1908 deczember 17-én, hogy a törököknek az a nézete, és az ő nézete is, hogy effectiv pénzbeli kárpótlás megtagadása nélkül a conflictus nem rendezhető. Deczember 17-én, tehát két hónappal később, Aehrenthal gróf azt feleli, hogy ő számol ezekkel a körülményekkel, és meg akarja adni a com- pensatiót kereskedelmi és hajózási szerződésekben. Tehát már második változtatása az álláspontnak. Pallavicini gróf jelenti deczember 28-án, hogy Törökország ragaszkodik a pénzbeli kárpótláshoz, mig végre Aehrenthal gróf január 6-án felajánlja a két és fél miihó török font kifizetését az állami birtokok kárpótlása czimén. Ennyiszer változtatta Aehrenthal gróf politikáját a kárpótlások kérdésében Törökországgal szemben. Hiszen nem a mi politikánk irányította a kártérítés kérdését, ide belejátszott az osztrák érdek, a bojkott kérdése. Attól a percztól, a mint a török hamálok vették kezükbe a dolgot, nemcsak a törökországi, de az osztrák-magyar kárpótlási politikát is a török hamálok irányították, és mintegy vörös fonál húzódik az okmányokon keresztül mindig az, hogy az osztrákok kereskedelmi érdekeiket érintve látták, és nyomást gyakoroltak a külügyi politikára, a melynek eredménye annak a két és fél millió török fontnak kifizetése volt, oly jogczimen, a mely jogczim fenn nem áll. Érdekes, ha az ember a vörös könyv fonalán végighaladva ezt a politikai actiót megvilágítja. A t. külügyminister ur és a többi nagyhatalmak abból indultak ki, hogy Boszniára és Herczego- vinára a jogczimet nekünk a berlini szerződés adta, és a berlini szerződés meg lett sértve. Igenis, a berlini szerződés is adta nekünk a jogczimet, de ne méltóztassanak elfelejteni azt, hogv mikor a berlini szerződés keletkezett és mi ezen európai mandátum alapján kellett hogy átvegyük ezen tartományok kezelését, hogy ez a mandátum nem volt elegendő, hanem hogy nekünk egy hadjárat révén, a mi vérünk és pénzünk árán kellett elfoglalni azokat a tartományokat, a minek a főoka az volt, hogy Törökország, a mely a berlini konferencia 12. vagy 13. ülésén hozzájárult az occupatióhoz, ezt a kötelességét loy hsán nem teljesítette, hanem kétértelműen viselkedett, ottlévő hadseregét nem világosította föl kötelességeiről és ezáltal sokban hozzájárult ahhoz, hogy nekünk nagy pénzbeli és a mi ennél is több, véráldozatokat kellett meghoznunk. Tehát mi nem csupán a berhni szerződés alapján birtokoltuk a tartományokat, hanem saiát vérünk és pénzünk révén is. Ennek a hangoztatását én a t. minister ur által kiosztott vörös könyvben közölt okmányokban nem látom. De, ha már erre nem hivatkozott, csodálom, hogy elkerülte figyelmét az a körülmény, hogy a berhni conferentiának intentiója volt először [állandó viszonyokat teremteni, másodszor meggátolni azt, hogy ott szláv államok lánczolata képződjék, harmadszor az is jutott kifejezésre, hogy ezek a tartományok mit sem érnek Törökországnak sem politikai, sem hadászati szempontból, legkevésbbé pedig anyagi szempontból, továbbá, elkerülte figyelmét az a körülmény is, hogy mi formailag nem kértük az occup1 tiót, hanem az nekünk fel lett ajánlva épen Anglia részéről, a mennyiben az angol telj hatalmazott: lord Salisbury tette az indítványt azon indokolással, a melyet elmondottam, tehát ugyanaz az Anglia, mely a lefolyt időben nekünk a legnagyobb nehézségeket okozta az annexio kérdésében. Nagyon erdekes, 19*
